Bérczesi Róbert
Forrás: Fulesbagoly.blog.hu
– Gyulai vagyok, de mindössze egyéves koromig laktam Gyulán, akkor költöztünk el Kórósszigetre, egy kis Hajdú-Bihar megyei faluba, mert ott lakott akkoriban anyai nagymamám. Viszont édesapám, aki már nem él – Isten nyugasztalja –, Gyulán lakott, és az ő anyukája a mai napig Gyulán lakik, és minden nyáron töltöttem nála valamennyi időt. Gyula egy gyönyörű és nagyon hangulatos üdülőváros, én nagyon büszke vagyok arra, hogy gyulai születésű vagyok.
– Hétéves korodban onnan is elköltöztetek, Komlón nőttél fel, ott is kezdtél zenélni, ott alakult első zenekarod, a BlaBla együttes. Milyenek voltak a kezdetek?
– Nem tudom, mi volt előbb, a zene iránti vágyam, vagy az, hogy édesanyám beíratott a zeneiskolába. De azt hiszem, a zeneiskola volt előbb. Hét éven keresztül játszottam tenorkürtön, de amikor kamasz lettem, gyorsan le is cseréltem gitárra.
– És mikor lett a zenészből, aki előadja mások műveit, a zenész, aki komponál és szövegeket is ír hozzá?
– Ez egyből jött, ahogy a gitározás elkezdődött. Amikor két akkordot tudtam váltani, már egyből saját dalt írtam belőle.
– Mi jön előbb: a zene vagy a szöveg? Mi az alkotói folyamat?
– Ez nagyon változó. Van, amikor egy dallam van a fejemben, mondjuk egy gitárakkord mellett dudorászok, és abból jön ki a dal, van, amikor a szöveg van meg előbb, de olyan is, hogy csak eldúdolok magamból egy dallamot, és utána ahhoz keresek akkordokat. Szóval nincs erre általános metódus. Vagyis ami általános, az az, hogy a dalaimat én egyfajta naplószerűségnek tekintem, mindig az adott lelkiállapotomat tükrözik.
– A pályafutásod, ahogy említettem, a BlaBla együttessel kezdődött, és bár velük is értél el sikereket, a befutást a Hiperkarmának köszönhetted.
– Igen, az első nagy sikerünk 1997-ben volt, amikor a BlaBlával megnyertük a Pepsi Next Generation tehetségkutatót, aminek a fődíja egy lemezszerződés volt, és 1998-ban meg is jelent a Kétségbeejtően átlagos című BlaBla-lemez. Ezzel egy negyvenállomásos turnén is részt vehettünk a Kispál és a Borz előzenekaraként.
– A BlaBlából mégis hamar Hiperkarma lett, és másfajta zenei hangzás is következett.
– Igen, nem sokkal ezután elkezdtem új, másfajta dalokat írni, olyanokat, amelyek kinőtték a BlaBlában a hangszerelés adta kereteket. A BlaBla egy trió volt, és a gitáros és a dobos mondta, hogy szerintük ezt a fajta zenét más zenészekkel próbáljam összehozni. Ez a munka el is kezdődött, és 2000-ben megjelent a Hiperkarma első lemeze Hiperkarma címmel. De valójában ez úgy működött, hogy először megvolt az első lemez, és amikor ezt megcsináltuk, vagyis jelentős részben én magam megcsináltam, utána építettem fel a zenekart. Ezután jött a második lemezünk, 2003-ban kiadtuk az Amondót.
– Korábban azt mondtad, hogy a dalaidat egyfajta naplóként lehet értelmezni. Akkor ha visszanézi az ember 1998-ig az – mondjuk így – életművedet, akkor abból pontosan leveheti, mikor milyen állapotban voltál, mikor hogyan élted meg az életet?
– Pontosan.
– Ezek szerint a korábbi szövegeidet a mai napig a magadénak érzed, felvállalod, hogy az is te vagy, meg amaz is, csak más és más lelkiállapotban vagy alkotói fázisban?
– A BlaBláét még nem, azok ilyen kamaszos felindulásból megírt szövegek voltak. A Hiperkarma kezdetétől érzem magaménak a dalokat. És persze ezeket sem egyformán. A Hiperkarma első lemezét, a Hiperkarmát szeretem legjobban, ezt a legutolsót, a Délibábot második legjobban, az Amondót, a második lemezt harmadik legjobban, és a Konyharegényt, ami egy tízéves kihagyás után jött létre, mondhatni, hogy azt szeretem a legkevésbé, az a legbonyolultabb.
– A hozzá való viszonyod vagy maga a lemez is?
– Ez jó kérdés. Lehet, hogy a hozzá való viszonyom is, nagyon kemény, nagyon tömör, nem annyira tudom befogadni.
– Azért, mert azután a tíz év szünet után készült, amikor nem tudtál alkotni?
– Igen, a Hiperkarma esetében több mint tízéves kihagyás volt. Ezalatt is írtam, csak nem feltétlenül zenéket csináltam, hanem naplóbejegyzéseket, töredékeket, amikből próbáltam is összerakni dalokat, de annyira nem voltam magamnál, hogy képtelen voltam erre. Ahogy az a pörgős, hadarós előadásmód – amik miatt a számok egy részét most tulajdonképpen szinte újra kell tanulnom – szintén egyfajta lenyomata volt az életemnek.
– Ezek a hadarós, pörgős dalok a legújabb lemezen, ha nem is eltűntek, de háttérbe szorultak.
– Igen, annak idején egy kicsit ilyen rapelős megoldásokkal próbálkoztam. Megváltoztak az agyamban a kémiai folyamatok, már nem követelem meg magamtól, hogy ilyen dalokat írjak, adjak elő. Akkoriban, amikorra ez jellemző volt, nagyon felgyorsulva is éltem.
– Amit akkor, ahogy erről már sokszor beszéltél, erősen a drogoknak köszönhettél.
– Igen, 12 éven keresztül lényegében napi szinten drogoztam. Vidéki srácként bekerültem a pesti forgatagba, és elszálltam, elszálltunk, mindenféle értelemben. Aztán ennek lett a következménye ez a csaknem tíz elvesztegetett év is. Azért nem teljesen tíz, mert 2009-ben megcsináltuk Nemes Andrással a BioRoBoT együttest, illetve 2010-ben kiadtam egy feldolgozáslemezt, Én meg az ének: Emléxel? címmel.
– Hogyan sikerült leállni a drogokkal?
– 2012 táján megjelentek az életemben a dizájnerdrogok, és ez végképp élhetetlenné tette az életemet. És aztán eljött az a pillanat, amikor egyszerűen ráparancsoltam magamra. Nem akartam, hogy így legyen vége mindennek, ami az élethez köt, adni akartam még egy esélyt magamnak, hogy talpra álljak. 2013 végén egy nap mentőt hívtam magamra, vagyis megkértem a barátaimat, hogy hívjanak rám mentőt, mert éreztem, hogy erről önszántamból nem tudok lejönni. Amikor kijöttek a mentők, nem akartam beszállni, rendőröket hívtak a mentősök, ők tuszkoltak be, így végül rendőri és mentős kísérettel kerültem be. A kórházban két hétig mélyaltatásban voltam, majd következett egy három hónapos pszichiátria, utána tudtam a saját lábamra állni. De a dalírás azután se ment sokáig, hogy visszatértem az életbe, a bő tíz év alatt írogatott töredékeket szedtem össze, abból lett végül a már említett Konyharegény album.
– A színpadi előadáshoz, az ember azt gondolja, kell egy adag extrovertáltság. Miközben te sokszor beszéltél arról, hogy nem voltál jóban magaddal, nem szeretted magad. Ez egy elég furcsa ellentmondásnak tűnik.
– Valóban, én egy befelé forduló ember vagyok, ezért is lóg ki a Hiperkarma a magyar zenei palettáról.
– Miben?
– Zenei stílusban, szövegekben, az előadásmódban. Szerintem mindenben különbözik ez a zenekar a pályatársaitól ebben az alternatív rockzenei közegben.
– Október 28-án Gyulán lesz koncertetek a Kultur Cafe Klub szervezésében. Ez viszont nem az egyetlen vidéki fellépésetek.
– Igen, bár a legtöbb rajongónk a fővárosban van, megvannak azok a vidéki helyszínek, ahol elég sokan hallgatnak minket. A mostani koncert vagy koncertek egy lemezbemutató sorozat részei, a legújabb, idén megjelent Délibábé.
– És a koncerteken kívül miket csináltok még?
– Említettem, hogy volt a feldolgozásokból álló szólólemezem, az Én meg az Ének. Most ennek lesz a folytatása az Én meg az Ének 2. – Emléxel még? címmel. Ezen is magyar nyelvű feldolgozások lesznek, meg népdalátiratok és versmegzenésítések. Január 22-én az Erkel Színházban lesz egy komoly fellépés, több mint húsz zenésszel leszek majd színpadon. Ennyire sok emberrel még sosem álltam egy színpadon. Most minden energiámat erre fókuszálom, de emellett kezdem előkészíteni a következő Hiperkarma-lemezt is. Illetve van a BioRoBoT, ami most is aktív, fel-fellépünk, legközelebb november 4-én lesz koncertünk Budapesten.
