GURZÓ K. ENIKŐ
Miközben ezeket a sorokat írom, Marosvásárhelyen utcai tüntetéseket szerveznek a római katolikus líceum megmentéséért. Az iskola főként magyar anyanyelvű diákok intézménye, amit bizonyos helyeken nem jó szemmel néznek.
Ugyanott ádáz küzdelem folyik már évek óta a magyar tannyelvű gyógyszerészeti és orvostudományi egyetem megőrzéséért. Mert valamiféle olcsó kifogás mindig megfogalmazódik a magyar medikus- és patikusképzés ellen.
Kolozsváron létre kellett hozni a magyar magánegyetemet, mert a diktatúra éveiben álságos módon felszámolt Bolyait nem sikerült visszaállítani. Nagyváradon a magyar színtársulatnak kellett kiköltöznie a békebeli színházépületből, Nagyszalontán az Arany János gimnázium patinás székhelyét kellett lecserélniük a magyaroknak egy új építésűre, ami ugyan szép, de a réginek a nyomába sem ér.
Mindeközben Gyulán a város a legmagasabb szinten képviselteti magát a román iskola és a német óvoda tanévnyitóján, és ugyanilyen figyelemmel követi nyomon a nemzetiségek fesztiváljait, nyilvános bemutatkozásait, támogatja a kisebbségi kultúra fennmaradását. Milyen jó ezt megélni.
Erdélyben évszázadokon át három náció (a Bánságban tizenkét etnikum) élt egymás mellett békében, mindegyik a saját önkormányzatában. Nem vitáztak, mert nem is szóltak bele egymás dolgaiba. Gyulán három városrész alakult ki, mindhárom nemzetiségi alapon. Az etnikumok itt sem csaptak össze, de nem is szóltak bele egymás életébe.
A Békés megyei példa azt mutatja, amit már a soknemzetiségű monarchia idején is tudtak, hogy amennyiben mindenki megkapja, ami neki jár, elsősorban annak jogát, hogy önmaga maradhasson, önmaga intézhesse ügyeit és megőrizhesse tulajdonait, nem pattannak ki a szikrák.
Hogy ez mekkora érték, mekkora ajándék, mennyivel könnyebb és szebb ennek fényében az élet, csak az érti és értékeli igazán, akinek nem lehet benne része.
