GURZÓ K. ENIKŐ
Fotó: Gyulai Hírlap
Gyönyörű tavaszi időben indultunk útnak, a sofőr veszettül vezetett. Jóleső érzés volt ismét így menni, rohanni haza. Bolondul száguldozni, mint ezelőtt tíz évvel. Mindennek örülni, az összes falunak, tanyának, a jól kultivált földeknek, a szép zöld vetésnek. Mintha semmi sem történt volna azóta… Semmi. A nép ugyanolyan mogorva, ritkán köszön, durván tolakodik, de a korábbi énjéhez képest szeleburdibb, vagy inkább nagyképűbb, olaszosabb, gyakran spanyolul beszél, itt-ott angolul, de semmiképp sem az anyanyelvén. Talán szégyelli. Hálistennek, megállapítjuk, egy-két évig kibírnánk még itt.
De az emlékek elszomorítanak, jobb hallgatni róluk.
Vendéglátónk vastag húslevest tálal fel ebédre, utána rántott csirkét fokhagymás krumplival, uborkasalátával, aztán zserbót, krémest, túrós pitét. A pincébe is lemegyünk egy kis hazai borért. A tornácon ménesi kerül elénk, fejünk fölé kitömött vadkan. Nem csak dísz, funkciója is van. Könnyelmű fiatalokról mesél, akik kilőtték, amikor még megengedték nekik. Fiatalokról, akik ma már nincsenek.
Jobb nem emlékezni.
A szomszédban néhány gyermek hazafias nótákat énekel, gyakorol a másnapi zeneórára. Egymás szeméből olvassuk ki, hogy ugyanazt érezzük. Mit is tudhatnának ezek a csepp emberek arról, amiről mi? Éveken át ültünk itt, gyönyörködtünk a tavaszban. Nyugalom volt, otthonosság, baromfiszag. Nagyszüleink idején még présház is állt az udvar alján. Ez sincs már.
A lakószobában ritkaságokkal megtömött könyvszekrény roskadozott a múltban. A falról a vén Ferencz Jóska olajalakja figyelte minden mozdulatunkat, néha mintha még ránk is vicsorított volna. A kopott bőrszék is eltűnt, pedig mesélhetne azokról a májusokról, amikor a fülemülék akkorát énekeltek, hogy nem tudtunk elaludni. Persze nem is akartunk, annyira boldogok voltunk
A visszaúton tisztázzuk: nem volt jó ötlet beírni a vendégkönyvbe. Mert aki beleír a sajátjába, soha többé nem tér haza. Nem vagyok babonás, válaszolom, és beleborzongok.
Leginkább sírni lenne most kedvem.
