Forrás: internet
Tisztelt Apus!
Elbújtál, sehol sem láttalak, és ettől roppantul dühös lettem. Felfoghatatlan marad számomra, miért pont erről a beteg, lufieregetős rózsaszín rendezvényről kellett tudósítanom. Borzalmasan éreztem utána magamat. Napokig nem aludtam, csak szedtem az afrodiziákumokat, talán még rosszul is lettem tőlük, pontosan már nem emlékszem, mindenesetre valami nagyon rossz történt velem. Azt mondják, bevettem egy marékkal. Igaz, hogy gyógyhatású bogyó volt az összes, ám nagy mennyiségben méregként hatott. Én csak azt tudom, hogy a kórházban kötöttem ki, szinte meghaltam. Kezem-lában fel volt kötve, az államon gipsz, az orromon horpadás, és még szemüveget is adtak rám, a számat meg kitömték egy ocsmány műfogsorral. Elképzelheted, milyen képem lehetett. Bele se mertem nézni a tükörbe, pedig erőltették, folyton azt ismételgették, hogy nézd csak meg magad, kislány, nézd meg, mit tettél magaddal! Ha pedig ki kellett mennem, kínszenvedés lett a nyomorúságos kis életem. Nem is azért, mert segítség nélkül a tolószékbe se tudtam beleülni, hanem inkább a szégyenérzet miatt. Egész egyszerűen szégyelltem magamat a doktoroktól. Van köztük egy remek kinézetű is, hű! Folyton incselkedett velem, tetszett is, amiket csinált, lábujjhegyre állt, szamárfülezett, meg ilyenek, na de amikor arról lett volna szó, hogy kiguruljak a folyósora ebben az állapotban és a csíkos pizsamában, amit rám adtak, inkább lemondtam róla. Nem akartam, hogy meglásson. Pedig hát… Nem is értem, mi volt ez az egész. Hisz állítólag vagy nekem te. Szeretném, ha ez így lenne. S látod, már el is múlt minden haragom.
De: kérem, ilyen kétértelmű, antiszociális eseményre engem még egyszer ne delegáljon! Elárulom most ezt is: egy adott pillanatban, a szivárványzászlók alatt úgy éreztem, hogy maga valami miatt csak ki akart velem tolni, meg akart leckéztetni. Van egy sejtésem, mi miatt. S képzelje, nekitámadtam a copfos szőke Marcsinak, és a felvonulás kellős közepén elkezdtünk verekedni, róla leszakadt a kabát, az ing, a fonat, rólam minden, és feldöntöttük egymást, és a porban, lent a földön folytattuk. Ott ütöttük-karmoltuk-haraptuk egymást. A két dilis cicanő. Azt hiszem, ekkor keletkeztek rajtam a sebek. Ezen most már sajnos nem változtathatok, örökké rajtam marad a nyoma. A maga nyoma! A magáééé! Danke schön!
Továbbra is őrülten szeretem.
Utálom!
Nem, nem, nem, Sze-re-tem!
Déli
U. i.: képanyagot most az egyszer ne várjál tőlem, mert a fényképezőgépem is összetört a nagy balhéban (egyetlen egy kocka maradt meg épen, a mellékelt, a bizonyíték!). De ugye, Apus, majd veszel nekem másikat!...
