A vélemények csak olyan tekintetben térnek el egymástól, hogy kinek milyen jellegű formák, díszek, alapanyagok és méretek a szimpatikusak. Abban is biztosak lehetünk, hogy ez az a témakör, amelyről még a szakma is vitázik, nem is keveset, rengeteget. Nem söpri szőnyeg alá a tudóstársadalom sem, inkább kémiailag is alátámasztott elméletek, kacskaringós képletek kidolgozására áldozza erejét vele kapcsolatban, kizárólag azért, hogy minél többször hivatalos bepillantást nyerjen a kifinomult domborulatok és izmok együttállásába, amely valljuk be őszintén, sosem az emberi jellemet ábrázolja, írja s festi le, nem a karaktert villantja fel, nem a szellemi fölényt, az értelmi csillogást helyezi előtérbe, nem az a célja, hogy felmutassa, kifigurázza az elesettséget, a női és gyermeki kiszolgáltatottságot, amiként ezt összevont szemöldökkel, mesterkélt együttérzéssel hangoztatni szoktuk az ünnepélyes kiállítás-megnyitókon. Egyértelmű: az aktot azért alkotják meg, hogy megörökítse mindannyiunk szépségideáljait, rejtett és szégyellt óhajait, mélyen titkolt irracionális vágyait, költészetté emelje a hétköznapit, gyönyörködtetővé tegye a sokszor undorító (képzet)társításokban megnyilvánuló teremtményt. Hogy lekösse össze-vissza cikázó, futkorászó figyelmünket, izgasson, nyugtalanítson, felborzolja a békés kedélyeket, reményt adjon a haldoklónak, értelmet a valóságnak. Biztosan kimutatták már, hogy a felnőtt férfiak érdeklődését jobban leköti ez a műfaj, mint az érett asszonyokét, ám én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez így is van. A Sötétkamra fotótékájából előbányászott fényképünkön ezúttal egy érzékeny félaktot mutatunk meg Önöknek, nem szűkkeblűségből, hanem jólneveltségből. És kérjük, ne háborogjanak. Köszönjük!
