Dombi Ildikó
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Amikor múlt év decemberében a város kiállítótereivel ismerkedett, még a fővárosban dolgozott, így a hétvégéit és a szabadnapjait töltötte azzal, hogy turistaként járjon-keljen a városban. Januártól már teljes állásban volt itt, igaz, új munkahelyén még egyedül volt, hisz jelenlegi kollégái csak február közepétől csatlakoztak hozzá. Velük is újrajárta a helyi múzeumokat, és azt is közösen találták ki, hogy a kastély miként üzemeljen.
– Nagyon tetszett abban az időszakban, hogy a gyulaiak állandóan megállítottak, és a nyitás felől érdeklődtek, a turisták pedig bejöttek az épületet körbevevő kordon mögé, és a biztonsági őrt kérdeztékfolyton. Mindenkit rendkívüli módon foglalkoztatott a kastély, így jött a tesztüzem gondolata. Negyedóránként indítottuk a 25 fős csoportokat, hat nap alatt közel 4000 fő fordult meg, ami nekünk nagyon sok tapasztalatot adott arra vonatkozóan, mit hogyan vigyünk tovább, immár élesben. A személyes kontaktus fontosságában is megerősített, amit a látogatók azóta is igényelnek. A munkatársaim is megszokták már, hogy amint kilépnek az irodából, máris foglalkozniuk kell a vendégekkel, mert mindig van valamilyen kérdés, amiben a segítségüket kérik. Rendkívül jó csapattal dolgozom, az itt lévő kollégákat csak kiemelni tudnám. Nagyon szép, tartalmas időszak áll mögöttünk, és nagyon büszke vagyok arra, hogy az ismeretközvetítésben bebizonyíthattuk, hogy az embereknek igenis van igényük a magas színvonalú kultúrára, ha azt számukra befogadható módon tálalják.
– A gyakorlatban ez miként valósul meg?
– Korosztálytól és társadalmi tagozódástól függetlenül tudunk bárkit úgy végigvezetni a házon, hogy megtalálja a maga számára érdekeset. A kollégáim specializálódtak is erre: van, aki a gyerekeket szereti, más a szakértők számára nyújt alapos tájékoztatást. A nyári időszakban nagyon sok olyan megyei intézményből hoztak hozzánk csoportokat, ahol fogyatékkal élők töltik a mindennapjaikat, akik szintén speciális tárlatvezetést igényeltek. Ugyanakkor öröm látni, hogy az idősebb korosztály is nyitott az informatikai eszközökre, élmény számukra ezek kipróbálása, de rajtuk kívül is mindenki szereti az itt lévő interaktivitást. A kiállításunkról bebizonyosodott, hogy országosan egyedülálló, de a látogatók a kávézót és az ajándékboltot is igénylik, ahol nemcsak kastélyos emlékeket árulunk, hanem helyi termékeket és népművészeti tárgyakat is. De kastélyba és várba amúgy is mindenki szeret járni, mert az egy kicsit olyan mesés.
– A kastély közös üzemeltetésben áll a város számos kiállítóhelyét működtető művelődési házzal (Erkel Ferenc Kulturális Központ és Múzeumok Nonprofit Kft.). Ez milyen mértékben osztja meg a feladatokat?
– Hihetetlen, milyen jól össze tudunk dolgozni. Több eseményt is tudnék említeni: itt volt a nyarat jelképesen lezáró nagy komolyzenei koncert, amelyben nagyon jó volt az együttműködés, hiszen mi itt a kiállító tér működtetésére vagyunk berendezkedve, ők pedig a közművelődéssel és a rendezvényszervezéssel foglalkoznak. Vagy ott volt a Nyáresti csevej programsorozat, amelynél a nagyon komoly szakmaisággal bíró Gyulai Várszínház volt az együttműködő partnerünk. Nekem nagyon tetszenek ezek a városi szinergiák, amelyeket ilyen szépen össze lehet kapcsolni, hogy valamit közösen, egymást erősítve hozhassunk létre.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
– Egy újonnan induló projekt kapcsán mindig érdekes kérdés, hogy a kezdeti érdeklődést miként sikerül megtartani. A kastély esetében láthatóan ezzel sincs gond.
– Túl vagyunk az 50 000. látogatónkon, de nemcsak a turisták, hanem a helyiek számára is igyekszünk a mindennapos köztudatban lenni. Nagyon szeretnénk, ha kialakulna egy kastélybaráti kör, melynek tagjai rendszeresen eljárnának ide, részt vennének a programjainkon, és itt beszélgetnének egymással. Ezenkívül a jótékonyság is a terveim közt szerepel, mert hiszem azt, hogy mindenki tud adni valamit, ha mást nem, az idejéből azzal, hogy segítsen valakin, és foglalkozzon vele. Erre máris van példa, mert a mi munkánkat is sok önkéntes munkával járó összefogás segíti. Együttműködő partnereink közül voltak, akik a múzeumudvart rakták rendbe, a park gondozásában segítenek rendszeresen, vagy épp a Rondella melletti mellékhelyiséget újították fel, de a helyi vállalkozókra is számíthatunk, mert volt, aki kolbászt adott a koncertre, hogy a zenészeket egy kis gyulaival megvendégeljük. Akárhova fordulok, mindig kapok segítséget. Nagyon szimpatikus a gyulaiak hozzáállása, mert azt mutatja, hogy a kastély minden téren a város ügye is. Ez nagyszerű dolog.
– Az elmúlt 30 éves, igen sokrétű pályafutást nézve úgy tűnik, hogy korábbi tapasztalatai most együttesen is jól alkalmazhatók, legyen szó akár egy rendszer felépítéséről, elindításáról, egy folyamat működtetéséről vagy akár a marketingről. Mostani munkakörének mely területére nem lehetett mégsem előre felkészülni?
– Az üzemeltetés a legnehezebb, mert ez egy nagyon komoly épület. Ha nem lenne olyan fantasztikus, kreatív, nyitott és nagyon nagy tudással rendelkező műszaki vezetőnk, mint amilyen van, komoly gondokkal küzdenénk. Nagyon sok az informatikai berendezés, ami óhatatlan, hogy néha leáll, nem működik, és minél több az eszköz, a probléma és a meghibásodási lehetőség is annál nagyobb. A sok látogató pedig jelentős technikai amortizációt okoz. A színvonal és az állapotmegtartás folyamatos karbantartást és nagyon komoly odafigyelést igényel.
– Amikor kiderült, hogy élete következő állomása e kastély működtetése lesz, a tapasztalatszerzés érdekében volt lehetőség más, hasonló jellegű intézmények felkeresésére?
– Természetesen. Legelőször a Gödöllői Királyi Kastélyt néztem meg Katona Katalin kolléganőmmel és Liska András történésszel, emellett pedig heteket töltöttem azzal, hogy az interneten hazai és nemzetközi kastélyok honlapját tanulmányoztam. Ugyanakkor nálunk is voltak már hasonló intézményekből – legutóbb épp a pápai kastélyból –, vagy amikor telefonon felhívtam a széphalmiakat, úgy öt percen át áradozott arról a kolléga, hogy Gyula milyen fantasztikus hely. Ennek a városnak szakmai körökben erős a presztízse. A Néprajzi Múzeumban is azzal fogadtak bennünket, hogy odáig hallatszott az itteni ágyúszó, amikor a vár elestének évfordulójakor óránként lőttünk. A közelmúltban pedig a Kastélyszállodák és Történelmi Épületek Szövetségének tagjává váltunk, és bárhová is megyünk, mindenhol szívesen fogadnak bennünket. Hozzánk is jönnek, mert így tudunk egymástól tanulni.
az almásy-kastély kávézójának terasza
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A kastély teraszán folytatott beszélgetés során Ildikó többször is felemlíti a város érdemeit, körbemutatva dicséri a szomszédos várat és fürdőt, aggodalmát fejezi ki a Ladics ház állapotáért, hangsúlyozza a Kohán Képtár köztudatba állításának fontosságát, amiben az időszaki kiállításokat érzi segítségnek, de az idén öt éve felújított Erkel-szülőház jelentőségét is nyomatékosítja.
– Nagy kuriózum ez a város az adottságaival és a lehetőségeivel, amire építeni kell. Van itt egy olyan múzeum, ami 1868-ban Magyarország harmadik vidéki múzeumaként jött létre, és igen szép leletanyaggal rendelkezik, melyet kollégáim gondoznak. Most épp Pannonhalmán van itteni tárgy kiállítva, és felemelő élmény úgy sétálgatni ott, hogy a tárgy alatt felfedezzük a feliratot: „Erkel Ferenc Múzeum, Gyula”. Az is nagyon nagy szó, hogy Arad-Gyula testvérvárosi kapcsolatának köszönhetően kiállíthatjuk az Aradi Ereklyemúzeumból 167 év után visszatért tárgyakat, amelyek Magyarországon eddig csak kétszer voltak láthatók, közülük nem is mindegyik. Pécs és Szeged után harmadiknak lenni szintén a városban meglévő adottságoknak köszönhető, valamint a két város közt jól működő partnerkapcsolatnak és annak a történelmi múltnak, amivel Gyula rendelkezik.
– Az elmúlt időszakban már kiderült, miként lehet üzemeltetni az intézményt, mely feladatokat milyen mértékben lehet átadni a kollégáknak, de az is világossá vált, hogy az érdeklődés fenntartásához folyamatos megújulás kell, ami pedig örökös kreativitást helyez, különösen a vezető vállára.
– Nagyon sok feladatot át kell adni, azt is tudom, hogy kinek mit, és ezen a téren egyre inkább nőnek a lehetőségeim, mert látom, miként bontakoznak ki a kollégáim. Jó példa erre az aradi kiállítás, mert amikor kitaláltuk, hogy teljes egészében mi rendezzük be, a velünk dolgozó 50 főben találunk olyat, aki föl tudja mondani a szöveget, mert megvan hozzá a kvalitása, van olyan, ugyan karbantartóként dolgozó, de kitűnő asztalos kollégánk, aki olyan precizitással csinálja meg egy másik kollégával a tárlókat, hogy még a műszaki vezető is elégedett velük, és még történész is van a csapatban, aki ennek az egésznek a szakmaiságát képviseli. Külső szakember sem csinálta volna meg jobban.
– Jól kell tudni kollégákat választani?
– Így hozta az élet. Az elmúlt 30 évnyi tapasztalat és a budapesti időszak – amikor egy országos hálózatot kellett kialakítani, és nagy távolságból dolgoztunk egymással –, sok emberismeretet adott, és nagyon megtanított arra, hogy mennyire fontos a bizalom. Én mindig csak annyit várok el mástól, amennyit én is meg tudok tenni. Mostanra egy olyan munkaközösség alakult ki a kastélyban, melynek tagjai ugyan kisebb csapatokban dolgoznak, de azt látom, hogy figyelnek egymásra. Ha befejezünk egy programot, akkor megállunk egy negyedórára, és kicsit beszélgetünk róla. A munkatársaim magukénak érzik a kastélyt. Mindenki szereti, aki itt marad, és az tud megmaradni, aki szereti. Egy kezemen meg tudom számolni, kik azok, akik nagyon figyelik a munkaidő kezdetét és végét.
– Na és a vezető számára miként alakul a munkaidő? Milyen mértékben vált a kastély az életévé, ki tudja vonni magát néha – legalább gondolatban – alóla?
– Ki lehet ebből kapcsolni, és ki is kell. Vannak hobbijaim, vagy ha kimegyek a természetbe, az éppúgy feltölt, mint az olvasás, a színház, de talán a fizikai aktivitás kell leginkább, mert az egészíti ki a sok szellemi munkát.
– Ez a pálya a sokrétű tevékenység összegzésével sem volt előre belátható. Az évek során folyamatosan érkező kihívásoknak igyekezett megfelelni, vagy inkább azt kereste, mit hogy lehetne jobban megoldani, működtetni?
– Az biztos, hogy kastélyüzemeltetést sosem terveztem, de azt már gyerekkoromban megtanultam, hogy az eredményeket nagyon szívós és kemény munkával lehet elérni. A paraszti munka rászoktatja az embert arra, hogy ha valamit elkezd, akkor azt be is kell fejeznie. Ha beállunk a kukoricasor elejére, addig megyünk ki, míg az kész nincs. Ez biztos, hogy szisztematikusan megjelent bennem, és azóta is nagyon sok helyzeten átlendít. A mezőberényi művelődési házban volt egy igazgató, akinek a feleségével gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a könyvtárban, és inspirálóan hatott az, amit ott láttam, és számos ott elhangzott mondatot raktároztam el magamnak útravalóul. Mint ahogy azt is, hogy egy ilyen helyen mindig csak jót és szépet látunk, és én is ilyen helyzetben akarom látni az embereket. Ez a munkám valamennyi területén meghatározó volt. Ugyanakkor nyughatatlan természetem van. Sosem szerettem a sablonos dolgokat, mindig azt kutattam, hogy lehet valamit szebbé, jobbá, különlegesebbé tenni. Az új feladat, a kihívás nagyon inspirál, itt pedig a működtetésnek is megvan a mindennapos izgalma. Nagyon szerencsés, hogy a kastély és a rendezvényszervezés egy cégen belül van, és tudjuk egymást segíteni, hiszen annyi lehetőség van még ebben a városban, amit ki lehet dolgozni és tovább lehet építeni. Nagyon inspiráló a városvezetés, így nekem könnyű dolgom van.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
