kiss györgy
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Megint csak emlékezünk, egy jó barátra, egy jeles festőre és szobrászra, egy bölcs és mindig jó kedélyű személyiségre, Gyula város díszpolgárára, Kiss Györgyre.
Ismét elment közülünk valaki, akitől szebb, színesebb, értékesebb és élhetőbb volt a világ, s most mindezt a hiányt próbáljuk takargatni, elfedni, olyasmiket mondunk, hogy az élet rendje, meg hasonlókat, de közben érezzük, hogy csak magunkat szeretnénk becsapni, mert ez a hiány nem pótolható, s azért nem, mert Adyval szólva: „minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség”, vagyis egyszeri és megismételhetetlen.
Ilyen volt Kiss György is. Gyermekkorában még azonos arányban hegedült és rajzolt, mert mindkettőhöz volt tehetsége, ám végül a rajzot, a képzőművészetet választotta. Gyulán és környékén szerezte első tájélményeit, itt látta először a síkság végtelenségét, ahol csak fölnyújtja a karját és eléri az eget, ahol a napkorong akadálytalanul csúszik a horizont alá, még sokáig bíborba borítva az ég alját, itt szembesült először a természeti erők hatalmasságával s az ember kicsinységével. Később ezek az élmények alapvetően meghatározták művészi szemléletének természetelvűségét.
A képzőművészeti főiskolát majd a mesterképzőt is Kádár György osztályában végezte, aki hagyta, hogy saját természete szerint fejlődjön, s a kétszer is megkapott Derkovits-ösztöndíj biztosította a pályakezdő évek útkeresésének egzisztenciális alapját. Viszonylag hamar rátalált az alfölditől eltérő, de szintén hatalmas erejű természeti közegre a fertőrákosi kőfejtőben. Lenyűgözte az a természetes monumentalitás, amely a meredélyekből, sziklákból, tömbökből és síkokból felé áradt. Az erő és a struktúra feszültsége izgatta, s határozta meg jó időre munkásságának irányát. Művészetének fajsúlyos része származik ebből az élménykörből, festészetének talán legjelentősebb vonulatát alkotják e témájú képei. Ám egyre nehezebben viselte a két dimenzió szorítását, s a hetvenes évek végétől egyre gyarapodtak életművében a plasztikai munkák, egyre több érem és plakett került ki a keze alól, s mostanra elmondhatjuk, hogy éremanyagának színvonala őt a magyar érmészet legjobbjai közé emelte. Köztéri alkotásai közül a nyírbátori Bethlen Gábor-szobor és a gyulai 56-os emlékmű emelhető ki, szakrális munkáiból pedig érdemes felkeresni a gyulai kálvárián a stációk bronz domborműveit vagy Békéscsabán a jaminai templom belső szobrászati munkáit, a keresztelőmedencét vagy a Mária-szobrot megtekinteni.
Munkásságát számos elismerés kísérte, talán a legfontosabbak: a soproni Országos Érembiennálé Ferenczy Béni-nagydíja 1987-ből, egy évre rá megkapta a Munkácsy-díjat, majd 1989-ben a Vásárhelyi Őszi Tárlat Tornyai-plakettjét is. Az elismerések tekintetében is révbe ért. 1996-ban a szűkebb pátria is kifejezte munkássága elismerését, Gyula Város Díszpolgára kitüntetésben részesítette.
Persze, csodálhatjuk a műveket, s van is mit Kiss György munkásságában, de szeretni az embert szeretjük. Ő pedig jó ember volt, nagyon figyelmes és gáláns (ha ez a szó még jelent valamit!). Oly szívesen mondanám, mint egykoron: tedd ki, Gyurikám, a kerti széket a révfülöpi pince teraszára vagy a lócát, s merengjünk együtt a balatoni tájon, a szomszéd borát kóstolgatva és öreg bölcsességeket mormolva egymásnak. S mondanád: nono, itt még nem lehet megállni, barátom! És folyna tovább a szó, és töltenéd a jó bort napestig.
Sokáig kereste, mire megtalálta párját, Ildikót, azt, akivel boldogan alapított családot. Emlékszem, milyen büszkeséggel áradozott újszülött fiáról Gazdagréten, miközben kortyolgattuk egészségére a hatputtonyost, majd micsoda műgonddal faragta Boldizsár hintalovát, igazi fából és igazi lószőrrel, akár a legjelentősebb műveit.
Az 1996-os évben épp a nyírbátori katalógusát írtam, s ahhoz készült egy beszélgetés is. Logikus volt a friss díszpolgártól azt is megkérdeznem, hogy mit jelent számára ma (akkor) Gyula városa. Ezt válaszolta: „Mindenekelőtt a már meg nem található házakat, tereket és embereket. A Göndöcs-kertet, kanyargós, titokzatos ösvényeivel, évszázados tölgyfáival, „örök ellenségünk”, Faragó bácsi házával, a teniszpályán pattogó labda hangjával, a faszínházat titkaival, a kisvonat éles füttyét, a mozdony pöfögését és olajszagát, a vasárnapi fagylaltozásokat, a késő estébe hajló korcsolyázásokat, a fahíd alatti tiltott pecázásokat. A kinőtt kockaházak helyén a régi földszintes otthonokat látom, a bennük élt emberek hangját hallom, érzem a konyhákból kiáradó vasárnapi ebédek illatát, felébredek az ismerős kutyák éjszakai „párbeszédére”. Érzem Türkössy Tóni bácsi diákot serkentő pálcáját, előttem van József Dezső bácsi szigorú, mégis féltő alakja. Keresem a nagytemplom mögötti kő rejtélyét, a pitykecsaták helyét. Ez már mind nincs. Bár az én Gyulámat elvette az idő, ennek ellenére, amikor fölszállok a Keleti pályaudvarról induló Körös expresszre, mindig ugyanaz a szó jut eszembe: hazamegyek.”
Hát, Gyurkám, megérkeztél. Most már örökké a hiányoddal vagy közöttünk.
Béke legyen veled!
