Kiss György. Képünk két évvel ezelőtt készült a művész gyulai könyvbemutatóján
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Kiss György éremművész tavaly elkészítette az év érméjét, amely két oldalán háromszor szerepel a gyulai vár. Pedig 16 éves koráig az sem volt biztos, hogy nem zenélni fog, a főiskolára pedig csak harmadik nekifutásra jutott be, többek között azért, mert Gyulán, egy kispolgári városban nem tudott megtanulni aktot festeni. Mégis azt mondja, ennek a városnak – amelynek új, mediterrán arcát éppúgy szereti, mint azt a régit, amiben törött járdalapokon botladozott – van egy szellemisége, amely ahhoz kell, hogy alkotók, művészek és tudósok hosszú sorát indítsa el a pályán.
– Nem volt az egy eldöntött dolog a gyerekkoromban, hogy én festeni fogok, pláne nem az, hogy éremművész leszek. Jártam festeni, de ezzel párhuzamosan kilenc évig hegedülni is. Aztán eldöntöttem, hogy én egy agresszív, erőszakos ember vagyok, és nem hiányzik, hogy erőszakot tegyek mások művén azzal, hogy előadom. Inkább azt mondtam, hogy megcsinálom a magam munkáját, legyen akár az az én rosszom is, de az enyém legyen.
– És azért is nem olyan rossz... Hogyan lettek a festményekből, rajzokból érmék?
– Ez egy hosszú folyamat volt. Engem harmadszorra vettek fel a főiskolára, de úgy, hogy első nekifutásra már majdnem a lehetőségről is lemaradtam. A gimnázium ugyanis nem javasolt a továbbtanulásra, így három nappal később mehettem csak felvételizni. Ennek ellenére az első körből, a fehérrajzból még továbbmehettem, de a második fordulóban aktot kellett rajzolni. Hát én életemben ott láttam női aktot először! Gyulán, ebben a kispolgári, kisvárosi miliőben nem volt az, hogy levetkőztek volna a lányok, vagy a nők. A legtovább akkor mentünk, amikor az egyik szakkörbe játó lány levetkőzött fürdőruhára – de persze egy zárt, nagy darócra, ami a válltól a csípőig semmit nem mutatott. Érthető, hogy nem vettek, nem is vehettek fel. Így aztán úgy döntöttem, hogy én ott maradok Pesten tanulni, egy munkásszállón laktam, a kőfaragó szakiskolán tanultam, és minden este rajzoltam. A második évben már alig hiányzott valami ahhoz, hogy nappalira felvegyenek, végül estire kerültem be, és innen vettek át a harmadik évben nappalira. Festőként aztán nem volt semmi problémám, rögtön Derkovits-ösztöndíjat kaptam, aztán hét évig lehettem a mesteriskolában.
– Akkor miért váltott mégis?
– Nem adta a festészet azt az örömöt, amit én elvártam tőle. Én szerszámhasználó ember vagyok, és olyan igényem is volt, hogy ne legyen közvetítőként pemzli az ujjaim és az anyag között. Akkor egy művészháznak a mosókonyhájában laktam – nem is voltam bejelentve, az ösztöndíjamat úgy vehettem fel az OTP-ben, hogy ismert a bankos kisasszony, és ha bementem a bankba, mindig kacsintott, hogy most benn van-e a főnöke, és ha nem volt benn, akkor kaptam pénzt –, ott kértem kölcsön különféle anyagokat, amivel próbálkozhattam. Az első plasztikákat a hetvenes évek elején készítettem, az első érmét, a Kossuthot pedig 1994-ben.
– Azóta már sok pénz megfordult a kezei között...
– Igen, pedig soha nem érdekelt a pénz, legalábbis ha nem én csinálom. Ez egyébként úgy kezdődött, hogy 1994 előtt rengeteget jártam zsűrizni, és mivel döntnök voltam, értelemszerűen nem kérhettek fel, hogy pályázzak. Viszont mindig bosszantott, hogy ejnye kollégák, hát olyan szép dolgok, olyan szép feladatok vannak, és nem sikerül jól megoldani. Mondtam, hogy de megcsinálnám, de megcsinálnám, és aztán egyszer hívtak, hogy no, akkor csináljam meg. Így kezdődött, azóta már csináltam vagy nyolcszáz érmét, köztük egy 75 forintosat a jegybank fennállásának hetvenötödik évfordulójára.
– És egy gyulai várasat, ami, ha mondhatunk ilyet, a világhírnevet is meghozta, és ha jól tudom, ma már az 5000 forintos névérték legalább tízszeresét éri.
– Igen, így van, de én inkább azt mondanám, hogy ez egy meg nem érdemelt elismerés.
– Azért Önről köztudott a szakmában, hogy ritkán nem nyer, ha elindul egy pályázaton, szóval valamennyire, gondolom, mégis csak megérdemelt az elismerés. Miben érzi magát különlegesnek?
– Nem vagyok tanult szobrász, így teljesen gátlástalanul merek hozzányúlni az anyaghoz. Az abszurd dolgokat is meg merem csinálni, mert nincsenek olyan tanult gátak, amik megakadályoznának. Amikor a gyulai kálváriát csináltam a nagy kezű, kis testű szobrokat, azt mondta egy szobrász ismerősöm, hogy azt így nem lehet megcsinálni. Aztán, amikor megcsináltam, azt mondta, de jó, hogy nem hallgattam rá.
– Viszont nem az egyetlen, amit magyar érme kapott, hiszen nemcsak idén, tavaly is magyar pénzt választottak az év érméjének. Ilyen jók vagyunk?
– Nyugodtan mondhatom, a magyar éremművészet a világon az első háromban van. Nagyon sokszor érzem azt, amikor külföldi kollégák munkáival találkozom, hogy van némi, hát hogy is mondjam, utánérzés bennük. Ráismerek saját korábbi munkáimra, munkáinkra.
– Milyen jelentősége volt annak, hogy Ön gyulaiként készíthet egy gyulai érmét?
– Ez is egy meghívásos pályázat volt, bár a meghívók nyilvánvalóan tudtak az én gyulaiságomról, hiszen erre nagyon büszke vagyok. És még mindig nagyon szorosak a kapcsolataim Gyulával, a 16 és fél éves fiam a mai napig Gyulán tölti minden nyarát, és legjobb barátja is gyulai. Szóval mondom, annál, hogy a pályázatra meghívtak, szerepet játszhatott ez, de a döntésnél nem. Ott benne volt a pakliban, hogy veszítek, de ez nem zavart. És talán inkább az a nagy kitalálásom szólt mellette, hogy az érme két oldalára én három várat biggyesztettem oda – hát kinek jutna ilyen az eszébe?
– Érzelmileg jelentett valami pluszt a többi érméhez képest, hogy gyulai volt a témája?
– Hát hogy a fenébe ne? Hát én gyerekkoromban ott szánkóztam a vár tövében, Németvárosról, ahol laktunk, lovas szekerek mögé kapaszkodva húzattuk át magunkat a várhoz, mert az akkor még elképesztő nagy távolság volt. És hát annak a várnak szinte minden tégláját, a teljes atmoszféráját ismerte az ember. Gyerekkoromban az első festményemen is a gyulai vár volt.
– Nagyobb kihívás volt ez, mint egy bármilyen másik feladat?
– Nem, mindegyik kihívás, nézze, egy érmén összesen másfél milliméterem van a plasztikára – és volt olyan érmém, amire 308 betűt tettem – úgy, hogy az egészet negatívban kell vésni, mindent meg kell fordítani az agyamban. Rá kell állni a témára – ha tervezek egy érmét, akkor én mindig, a buszon, az autóban, Gyulára hazafelé menet is azon gondolkodom –, aztán ha ráálltam, akkor észrevétlenül megy át a készítés nagyjából három hónapja alatt a munka egyfajta szórakozásba.
– Gyula mennyire központi szereplője az életének?
– Nagyon büszke vagyok a mostani Gyulára, nagyon szeretem, és tudomásul veszem a város minden változását. Amikor mostanában hazamegyek, akkor azt érzem, hogy egy mediterrán kisvárosban vagyok. De közben megmaradtak bennem az emlékek is. Én nemcsak azt látom, ami van, hanem pontosan tudom azt is, hogy mi volt annak a helyén, hogy hol volt az a törött járdalap, amin Halmos Béla barátomhoz sétálva megbotlottam a sarkon. Nekem két Gyulám van, és mind a kettőt nagyon szeretem. Soha nem éreztem magam budapestinek, ha én hazamegyek, akkor Gyulára megyek, ide, Pestre jövet soha nem használtam a hazamenést, nem tudatosan, ez egyszerűen így alakult. És pestiként is, amint tehettem, kijöttem ide a kertvárosba, ahol csönd van, nyugalom, és egy kicsit olyan hangulat, mint az én kisvárosomban.
– Ebből a városból tudósok és művészek hosszú sora indult el az elmúlt évtizedekben. Van valami gyulai szellemiség, ami ennek a bölcsője?
– Hát nézze, ez egy polgári város volt, jelentős múlttal, komoly kulturális, művészeti hagyományokkal. Egy hangulattal, egy olyan közeggel, ami kitermelte az igényes, nyitott, érdeklődő embereket. Mindehhez tartozott egy toleráns közösség, hiszen nagyon sok nemzetiségből, nagyon sokféle emberből, románból, magyarból, németből, szlovákból, zsidóból tevődött össze az, amit Gyulának hívunk. És voltak azok a nagy hagyományú családok, amelyek kinevelték a fogékony, érdeklődő, nyitott fiatalembereket, akik azzá lettünk, amivé. Igen, azt hiszem, hogy ezek a családok, ezek adták Gyulának azt a szellemiségét, ami Gyulát Gyulává tette.
(Az interjú a „Pest-budai Gyulaiak” interjúsorozatban jelent meg – a szerk.)
