– Miért választotta a mentős hivatást. Mindig is ez akart lenni?
– Nem volt tudatos döntés, mármint nem a mentés, hanem az egészségügy. Az általános iskolában a lányok miatt választottam a pályát, mivel két osztálytársam is egészségügyi szakközépiskolába jelentkezett. A végén tulajdonképpen én maradtam, ők az élet más területére kerültek. Egy másik mentős kollégával mi voltunk az első fiúk, akik a tanulmányaik megkezdésével, és az iskola elvégzésével koedukálttá tettük a Békéscsabai Egészségügyi Szakközépiskolát. De nem bántam meg, hogy ezt választottam, hiszen végül meg is szerettem ezt a szakmát.
– Sosem gondolkodott váltáson? Rengeteg áldozattal jár minden segítő szakma. Munkaként, vagy hivatásként tekint a mentőzésre?
– Ezerkilencszáznyolcvannégy óta vagyok a mentőknél. A ranglétrát végigjárva kezdetben mentőápolóként, majd mentőtisztként dolgoztam. Ezt a munkát nem lehet másként csinálni, csak hivatásként. Meg lehet próbálni egy pár évig úgy, mint bármilyen más munkát, de azok, akik ekként fogták fel, hamar itt hagytak minket és máshol helyezkedtek el. Pár év alatt eldől, hogy ki marad, és ki megy. Gyulán már elég idős a garnitúra, kemény magnak lehet mondani, hiszen húsz-harminc éve itt dolgoznak. Persze amikor nem jönnek össze a dolgok, például egy sikertelen újraélesztés vagy ellátás esetén, elgondolkodik az ember a folytatáson. Szerencsére sokkal több sikerélmény ér bennünket. Ezt a munkát hosszútávon csak úgy lehet csinálni, ha van sikerélmény. Elcsépeltnek tűnhet, de ha látom azt az embert, akit én mentettem meg az életveszélyből, én élesztettem újra, az nagyon jó érzés. Lehet, hogy a beteg nem is tudja ki segített rajta.
– Van olyan esete, amely kirívóan emlékezetes?
– Sok nagyobb és apróbb ilyen eset van. Az apróknak is tudok örülni. Nem is tudom... Emlékezetes dolgok az első szülés, az első sikeres újraélesztés. Néhány hete dolgoztam a mentőknél, amikor az első szülést vezettem le Sarkad, és Kötegyán között. Szerintem az anyuka nyugodtabb volt, mint én, de a dolgok gyorsan, és szépen mentek. Valószínűleg az akkor megszületett kislánynak már vannak gyermekei. Sajnos a nagyobb tragédiák, tömeges balesetek is bele vésődnek az emberbe. A gyerekmentés is mindig emlékezetes, és az ő ellátásuk, vagy elvesztésük visel meg leginkább mindenkit. Akinek van családja és gyereke, rögtön másként áll hozzá a dolgokhoz. A gyerekeket mindig jó értelembe vett felfokozott izgalmi állapotban látjuk el. Nem szabad az embernek elveszteni a fejét, mindig higgadtnak kell maradni.
– Ha már a gyerekeknél tartunk, ön hogy emlékszik vissza a gyermekkorára. Rosszcsont volt, esetleg bíbelődő, vagy a csendes olvasgatós típusba tartozott?
– Én olvasós gyerek voltam, de sokat rontottak rajtam az unokatesóm és az eleki gyerekek. Budapesten születtem, tíz évesen költöztünk vidékre, középiskolásként kollégista Békéscsabán voltam, Gyulán pedig ezerkilencszáznyolcvanöt óta élek. Tulajdonképpen a pesti életben is voltak jó dolgok, gyerekként Pesten felcseperedni egészen más, de a vidéki élet sem állt olyan távol tőlem. Én az összes nyári szünetet a nagyszülőknél töltöttem, így mondhatni, hogy félig vidéki, félig pesti gyerek voltam. A szüleim, a húgom és a családja most is Eleken laknak, a gyerekeink viszont hiába születtek ide, a tanulás, és a munka miatt visszamentek Budapestre. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy voltak-e rosszalkodásaim, igen, előfordult, hogy a srácokkal békát boncoltunk. Érdekes, hogy attól nem volt problémám, pedig elég finnyás gyerek voltam. A gusztustalanságokat nem nagyon bírtam. Csodálkoztak is a szüleim, hogy egészségügyi suliba jelentkeztem.
– Generációk tudnának mesélni a békaboncolásról. Hihetetlen, hogy ekkora hagyománya van a gyerekek körében az állatkísérleteknek. A könyvválasztásai is klasszikusan hagyománykövetőek voltak?
– Az összes búvárzsebkönyvet, és delfin sorozat köteteit végigolvastam. Szerettem az indián- és kalandregényeket, és Fekete István műveit. Nagyon sok minden érdekelt. A Winnetou-t például egy nyári szünetben akár háromszor is elolvastam.
– Célzott rá, hogy nem gondolkodott egészségügyi munkában. Mégis, mi akart lenni, ha nagy lesz?
– Olyan szinten nem érdekelt az egészségügy, hogy a család is meglepődött a választásomon, de mint minden döntésemben, ebben is támogattak, de nem csak engem, hanem a testvéremet is. Nem is tudom mi akartam lenni, de gondolom, ami általában a gyerekek. Érdekelt a vonatozás, az is megfordult a fejemben annak idején, hogy közlekedési pályát választok, de a biológia is érdekelt. A későbbiekben is sokat köszönhetek a szüleimnek, és a párom szüleinek, akik nagyon sokat segítettek a főiskola elvégzésében is. Főként logisztikai szempontból volt szükség rájuk. A feleségem három műszakos beosztás mellett szintén főiskolára járt, a gyerekem pedig akkor kezdte az általános iskolát. Édesapám asztalos, a családban több generációra visszamenőleg, faipari munkát végeztek a férfiak, édesanyám dajka volt. A szüleim már nyugdíjasok, de apám otthon azért még tevékenykedik a szakmájában.
– A mentés, állomásvezetés, oktatómunka, másod, harmad negyed állások mellett van még kapacitása az élet más területeire koncentrálni? Például pihenni, kikapcsolódni. Egyáltalán mivel kapcsol ki, ha végre leteszi a lantot?
– Kifejezett hobbira már nincs időm. Régen bélyeget gyűjtöttem, de már nem érek rá. Az olvasás még megmaradt, bár sokkal többet szeretnék. Várom a szabadságot, addig előkészítem, hogy mely könyveket szeretném elolvasni, de már látom, hogy annak is csak a töredékét tudom majd. A kikapcsolódást a család, a könyv, a zene és az udvaron a két kutyánk jelenti. Szeretem megismerni a világot, más kultúrát, de mivel a szakmám miatt sokat mászkálok, az utazás már nem vonz annyira, legalábbis az a formája, amit megengedhetek magamnak.
– Mit szeretne mindenképpen elérni, milyen álmokat dédelget?
– Ezen mindig is gondolkodtam, de nekem nincsenek nagy igényeim. Mindig kisebb távú célok elérésére törekszem. A fiam már 23 éves, remélem, hamarosan családot alapít. Én talán már az unokázásra készülök. Sajnos sokat voltam távol otthonról. Most eszembe is jutott Zorán Üres bölcsőt ringat a hold fénye című száma… Ezt minden kisgyerekes szülőnek, főleg édesapának kötelezővé tenném meghallgatni, hogy tudja, mit veszíthet, ha a munkája miatt keveset van a gyermekével. Talán az unokával pótolhatom azt a kiesett időt, amit a fiammal nem tudtam. Nagyon keveset vagyok otthon, és ha végre haza érek, már az jelenti a kikapcsolódást. Nem az alvás a pihenés, hanem hogy otthon tevékenykedem, bár az utóbbi tíz évben nagyon kevés lehetőségem volt rá. Lehet, ez a tartós házasság titka is. A feleségem is az egészségügyben dolgozik, ezért ő megérti, mivel jár ez a szakma. A magánéleti kérdések mellett dédelgetek egy munkához kapcsolódó álmot is. Nagyon szeretném elérni a gyulai mentőállomás teljes felújítását, vagy egy új állomás építését. Habár mi, saját kezű felújításokkal igyekszünk megóvni az állagát, de ez már nem elég.
– Úgy tudom, hogy kilenc éve állomásvezető. Ez idő alatt milyen csapatot sikerült felépítenie?
– Úgy tűnik, mintha az én érdemem lenne, de eleve jó, egymásért kiálló és pozitív szemlélettel bíró mentősök dolgoznak és dolgoztak Gyulán. Remélem, nem rontottam, csak javítottam a csapaton. A hivatalos érintkezésben egymást bajtársnak szólítjuk, és ez mindent elárul. Tényleg egymásra kell támaszkodnunk és segíteni egymást. Ha nincs együttműködés, vagy széthúzás van, akkor a betegellátás során problémák adódnának. Kisebb bajokat leszámítva nálunk mindenki számíthat a másikra. Szerencsére elmondhatom, hogy egy összetartó, a betegekkel, és egymással is empatikus, magas szakmai színvonalat megütő csapatnak vagyok a vezetője. Fontosnak tartom, hogy a munka mellett a szabadidőnkben is tartsuk a kapcsolatot és építsük azt. Ugyan már ritkábban fordul elő, de régebben nagy hagyománya volt, hogy építkezéseken, nagyobb munkákban segítettük egymást. Szervezünk még névnapi bulikat, és immár harmadik éve állománygyűlésen ünnepeljük meg együtt a mentők napját. Sajnos egyre kevesebb idő jut mindenre, de egy kis közös kikapcsolódást igyekszünk beiktatni.
