Ahogy Szőcs Géza fogalmazott Elek Tiborral folytatott beszélgetése során: „Gyula a Shakespeare-fesztiválon több világszámnak a tanúja lehetett”. Ilyen attrakciónak számított a 2009. július 11.-én bemutatott Oskaras Koršunovas által rendezett Rómeó és Júlia. A direktor a saját magáról 1998-ban elnevezett litván Nemzeti Színház (Oskaras Koršunovas Theatre, OKT) társulatát igazgatta a Gyulai Művelődési Ház színpadán. A darab 2004-ben három jelentős díjat nyert, közülük egy a Mira Trailovičról elnevezett belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál nagydíja volt. A rendező személye, elismerései, az előzetes beharangozások a sorokban helyet foglaló kritikusoknak magasra emelték az elvárás lécét. Jómagam is kíváncsian fészkelődtem a székben, meglátva Jurate Paulekaite díszleteit, amelyek 1960-as évekbeli pizzériákat láttatva helyezték a rivaldafénybe a Montague és Capulet család viszályát.
Mit lehet még kisütni egy Rómeó és Júliából az adaptációk korában, a 21. században? – tettem fel a kérdést azzal a tudattal, hogy az OKT megalakulásakor elhatározta, hogy a színháznak nem szabad csupán az esztétikum keresésére korlátozódnia, hanem össze kell kapcsolnia az embert a mai idők drámai eseményeivel. A társulat színpadi hitvallása most is érvényesült: klasszikust interpretált úgy, mintha az modern szövegű lenne, és teletűzdelte modern szövegekkel, mintha azok klasszikusok lennének. Ezzel egy új, izgalmas közlésmódot alakított ki. Valójában a nyelvi korlátokat átszelték az erős vizuális és nonverbális szimbólum- és metaforarendszerek, amelyek univerzális kódolása lehetővé tette, hogy a feliratok olvasása nélkül is elmerülhessünk a két ellenséges „konyha” szenvedélytől fűtött kuktáiban. A tészta és a liszt folyamatos szórásával párhuzamosan az érzelmek és indulatok fokozódtak, majd akusztikai hatásokban erősödtek fel: csörömpölő edények és egy nagy, forogó üst víziója, amelybe végül csendesen, megállíthatatlanul, de sorsszerűen és tragikusan beleesett a két szerelmes. Mindez hangszerűen keretbe foglaltatott, hiszen a darab elején és végén is megkondult egy különös, diszharmonikus, fülsértő „vészharang”: mintha a sötétben egy bányavagon haladt volna előre, amiben késeket fennek. A színpadon az események előrehaladtával mindkettőt láthattuk. Ahányszor egy-egy késes jelenet lezajlott, felbukkant a liszteskocsi, majd vagy a hóbortosnak tűnő Lőrinc atya - Arvydas Dapsys -, vagy a Don Corleone-hasonmás Escalus, veronai herceg - Arünas Sakalauskas. Emellett a darab kezdete és vége ténylegesen „síri” csendbe fagyott, legalább egy perces csönddel és teljes fénnyel (floodlight) kezdődött, és teljes sötétséggel ért véget, amelyek fokozták a drámaiságot és feszültséget teremtettek. A szünet utáni második rész a hang és fény (a csend megszakadt, a fény előtört) metaforáját egy petárda durranásával bontotta ki. A közönség megijedt, átérzett, megélt, és ahogy egy nagyszerű darab végén szokás, a döbbenet ereje miatt jó ideig néma maradt, miközben a válaszokat kereste a teljes sötétben.
Shakespeare Koršunovas interpretációjában: „Liszt az egész világ”. Ez a metaforikus litván színjátszás képzettársításokból indult ki, majd az asszociációkat tárgyként kezelte, és a színjátszás szolgálatába állította őket. A liszt itt összekötött (közös, családi dagasztások, versengések, Paris férfiasságának bizonyítása), elválasztott (Lőrinc barát által előállított méreg) és homályba burkolt (aki eltávozott, annak a halotti maszkjaként szolgált). Ugyanígy a füst, amelyet a dajka (Egle Mikulionyte) eregetett, amely Eugenijus Sabaliauskasnak köszönhetően bizarrul gomolygott felénk a professzionálisan kihasznált színpadi fényben.
Fontos kifejezőeszközök voltak a groteszk mimika és a pantomim (Péter fején a tésztát disznóformájúvá dagasztották – a disznófej általános összekötőelem -, gyakran burkolt vagy nyílt szexualitást provokáltak, fügemutogatást, cipőre taposást, kemény fizikai tornagyakorlatokat, koporsót rázva, csapóajtókat csapkodva, felerősítve olyan italianizmusokat, mint a vehemencia, a szenvedélyesség). A legzseniálisabb figuraként a drámai játékát tekintve kétségkívül Benvolio (Tomas Zaibus) állt elénk, aki minden jelenetben tudatosította, hogy az események groteszk humora abból fakad, hogy Rómeó és Júlia kamasz szerelmén kívül mennyire bolondos, butaságokból összetett drámai világról van szó (ezt hangsúlyozva gyakran a magyar felirattal is „párharcba” keveredett, nem engedte, hogy a néző elvonatkoztasson a valóságtól). Ebben a világban Mercutio (Dainius Kazlauskas) idegenül (olykor érezhetően ki akart szakadni belőle – főleg Benvolio halála okozta értetlenségét), Rómeó (Gytis Ivanauskas) labilisan (egyszerre kemény férfi, másik pillanatban az összeomlás szélén vergődő magányos lélek), Júlia (Rasa Marazaite) gyermetegen viselkedett (olykor magával ragadó, ábrándos Zeffirelli-karakterként, máskor darabbeli korát is alulmúló csitriként, vagy Rómeót irányítani látszó 21. századi dívaként jelent meg). Ábrándos világaik határvonalait a két család között „húzódó” liszteskocsi sínpárja szimbolizálta – ténylegesen a pizzériák között felépítve. Valamilyen formában minden hős érintkezésbe került a forgandó szerencsét, a sorsot jelképező üsttel. Ki-ki elmerült benne, mi meg a darabban.
E stilizált, összetett karaktereket felvonultató rendezés markánsan mutatta meg, mennyire „kortársunk” Shakespeare, mennyire értett a patriarchális családok működéséhez és a kamaszok lélektanához, mennyire aktuális napjainkban, akár klasszikus formába, akár modern sütésben emésztjük is meg! Aki hasonló élményekben akar részesülni, annak Jó étvágyat! a VI. Shakespeare fesztiválhoz!
