Az elméleti asztrofizikusok szerint, ha élete végén egy csillag szupernóvaként felrobban, előtte anyaga a centrumban felhalmozódik és nagy nyomás lép fel. Sokkal nagyobb, mint amekkora a csillag saját súlya következtében annak belsejében volt. E hihetetlen nagy nyomás a csillag belsejében lévő elektronokat és protonokat arra kényszeríti, hogy neutronokká egyesüljenek. Így egy 30 km körüli átmérőjű, tisztán neutronokból álló gömb jön létre, amely a csillag eredeti anyagának legnagyobb részét magában foglalja. Ezek az objektumok a szupernóvarobbanást követően nagy sebességgel kilökődnek az űrbe.
1965-től a csillagászok elkezdtek kutatni utánuk, különös figyelmet szentelve a Rák-köd közepének, ahol az 1054-ben észlelt szupernóvarobbanás maradványának kellene lennie. 1968-ban rá is leltek ott egy pulzárra, ahol a neutroncsillagot keresték. Valójában a neutroncsillag, valamint a pulzár is egy nagy tömegű csillag összeroppant maradványa és mindkettő mintegy 30 km sugarú gömbben tartalmazza csillagának egész tömegét. A pulzárt viszont az különbözteti meg a neutroncsillagtól, hogy részecskéket és elektromágneses sugárzást lövell ki a térbe, miközben iszonyatos gyorsasággal forog a tengelye körül. Egyes elméletek szerint bizonyos körülmények között a csillag folytatja összehúzódását a neutroncsillag-állapot után is, amíg mintegy 3 km sugarúvá össze nem húzódik. Ilyenkor a felszínen a gravitáció milliárdszor nagyobb, mint a Nap felszínén és ez az erő megakadályozza a fénysugarakat abban, hogy elhagyja a csillag felszínét. Ebben az állapotban már fekete lyuknak nevezzük.
Sok magányosan sodródó neutroncsillag létezik a világmindenségben. Távoli őseink talán láthatták is azokat a csillagrobbanásokat, amelyekből mintegy egymillió évvel ezelőtt megszülethettek a hozzánk relatíve közeli neutroncsillagok. Az egyik ilyen objektum az RX J185635-3754 elnevezésű neutroncsillag, melyet a Hubble-űrtávcső megfigyelései alapján fedeztek fel. Jelenleg a Déli korona csillagkép területén, kb. 200 fényévnyi távolságban tartózkodik. Az égitest azonban folyamatosan vándorol és a számítások szerint a következő 300 000 év során mintegy 170 fényévnyi távolságban halad el Naprendszerünk mellett, és semmilyen veszélyt nem jelent számunkra. Viszont az objektum közelsége remek lehetőséget nyújt arra, hogy a neutroncsillagokkal kapcsolatos elméleteinket minden eddiginél pontosabb megfigyelésekkel ellenőrizhessük.
Egy másik hasonlóan magányos "vándort" amerikai csillagászok fedeztek fel tőlünk 7700 fényévnyire. A PSR B1508+55 jelű pulzár másodpercenként közel 1100 kilométert mozog előre a térben. Ekkora sebességgel közel másfél nap alatt lehetne eljutni a Földről a Napra, vagy 5 másodperc alatt Gyuláról New Yorkba. E csillag sebességében az a furcsa, hogy a szupernóvarobbanásokat vizsgáló modellek alapján a kilökött neutroncsillagok maximálisan 100-200 km/s-os sebességet érhetnek el, viszont e neutroncsillagnál mért érték szokatlanul magas, és nem illik bele az eddigi teóriákba.
Néhány évvel később a Chandra és az XMM-Newton európai röntgencsillagászati műhold felvételein láthatóvá vált a G350.1+0.3 centrumában lévő neutroncsillag, amely a szupernóvarobbanás óta óránként minimum 4,8 millió kilométeres sebességgel száguld. Ez is sokkal nagyobb, mint a modellek által várt sebesség. De ezt a sebességet a J 11014-6103 katalógusjelű pulzár óránkénti 8,69-10,64 millió kilométer közötti sebessége is túlszárnyalja. A utóbb felfedezett neutroncsillagokról kiderült, hogy átlagban óránként 362 ezer kilométerrel haladnak előre a végtelenbe. Nagyon ritkán - mint az utolsó három példa is mutatja - vannak olyanok is, amelynek a sebessége meghaladja a 3,5 millió km/h sebességet is.
