A fekete lyukak létezésének lehetősége néhány évtizeddel azelőttig még csak elméleti szinten létezett, de az észlelési és a detektálási technikák rohamos fejlődésének köszönhetően ma már általánosan elfogadott tény, hogy sok galaxis központjában több millió naptömegű fekete lyuk foglal helyet. Ezen kívül az is, hogy bizonyos tömeghatár feletti csillagok fejlődésének végállomásai nagyságrendekkel kisebb tömegű fekete lyukak. Ezeket az objektumok a környezetükre gyakorolt gravitációs hatásuk, az általuk gerjesztett részecskesugárzások, anyagkifúvások és a körülöttük lévő anyagbefogási korongok révén ismerhetők fel.
A féreglyukak viszont a mai napig az általános relativitás elméletéből következő matematikai objektumok maradtak. Róluk azt feltételezik, hogy csőszerű képződmények, amik az Univerzum vagy esetleg más univerzumok két távoli, görbületmentes területét kötik össze, akár egy „csillagkapu”. Először Albert Einstein és Nathan Rosen vezette be 1935-ben az egyirányú féreglyukakat, a téridő hídjainak lehetőségét. A jelenség neve azóta is Einstein-Rosen‑híd nevet viseli, melyek kialakulása a fekete lyukakhoz kapcsolódik. Ebben az esetben, ha a féreglyuk átjárható, akkor a torkon keresztül anyag juthat át az egyik részből egy másikba. Az 1960-as években John Archibald Wheeler és Robert Fuller számításai szerint viszont a féreglyukak olyan gyorsan omlanak össze, hogy azon még a fénysugár sem hatolhatna át, illetve hogy a féreglyukak nyílásai közelében a téridő elkezd görbülni, a maximális görbületet pedig a szájakat összekötő torokban éri el. 1985-ben Kip Thorne és diákjai kidolgozták a kétirányú féreglyukak elméleti alapjait, amelyben a Nagy Bumm után 10−43 másodperccel egy kevergő felfújódásban lévő habra hasonlították az akkori téridő állapotát, amelyben a buborékokat kvantummechanikai bizonytalanságok uralták. Ebben az időszakaszban az Univerzum négydimenziós gömbhöz hasonlított és a születő féreglyukak a gömbfelszín különböző pontjait kötötték össze kitüremkedések formájában.
A moszkvai Alexander Shatskiy fizikus szerint, a féreglyukakat és fekete lyukakat úgy lehet egymástól megkülönböztetni, hogy a féreglyukaknak nincs eseményhorizontjuk, amelyen belül az események már nincsenek hatással a külvilágra. Az eseményhorizonton belülről indult fénysugár soha nem tud kijutni onnan, illetve az eseményhorizontot kívülről átlépő dolgok végleg elvesznek a külvilág számára, viszont ha léteznek a féregjáratok, akkor az anyagi részecskék át tudnak jutni a féreglyukon, így akkor a fény, illetve bármely elektromágneses sugárzás is. Shatskiy módszere szerint a féreglyuk körül egy fénygyűrűt kellene látni, aminek külső széle éles, belső széle pedig fokozatosan halványul. De ez még csak elmélet, hiszen a féreglyukak által generált sugárzási gyűrűk megfigyelése ma még nem lehetséges. Ehhez a maiaknál lényegesen jobb felbontású rádióinterferométerek kellenének, melyekkel részletesen lehet tanulmányozni olyan extrém területeket, mint például a galaxisok középpontja, ahol elsősorban féreglyukak felbukkanására lehet számítani. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk arról sem, hogy a féreglyukak létezésének elméleti lehetősége még nem jelenti azt, hogy tényleg léteznek...
