Az életet adó csillagunk felszíne szüntelenül kavarog. A nukleárisan túlhevült, tomboló gázgömb részecskék özönét zúdítja felénk. Tüzes felszínét napfoltok ékesítik, roppant nagy mágneses tere pedig átjárja az egész Naprendszert. Nap nap után a folytonos energia termelésével biztosítja a növények és az élőlények növekedését, fejlődését, négy és fél milliárd éve táplálja bolygónkat, mellyel kapcsolata bonyolult és viharos, hiszen rendszeresek a napviharok. A Nap felszínéről hatalmas plazmafelhők törnek fel és csapnak le a Föld felső légkörére, olykor műholdakat és elektromos hálózatokat is tönkretéve, de ezek az események nagyon ritkán következnek be.
A Nap és a Föld mágneses tere között minden pillanatban csata dúl. A napkitörések a Nap mélyéről feltörő erővonalkötegektől származnak. Mikor felbukkannak a napfelszínen, akkor ott láthatóan sötétebb területek jelennek meg, ezek az úgynevezett napfoltok, melyek mérete általában akkora, mint a Föld. A napfolt középpontja, az umbra mindössze 4000 K körüli hőmérsékletű, a körülötte elhelyezkedő szálas szerkezetű penumbra hőmérséklete pedig csak valamivel magasabb. A napfoltok környezetében a hőt szállító áramlások lelassulnak, így kevesebb energia tud feljutni a felszínre, ezért lesznek alacsonyabb hőmérsékletűek és sötét színűek a foltok. A napfoltok élettartama általában néhány nap, de a nagyon nagy példányoké akár több hét is lehet. A napfoltok száma a mágneses tevékenység 11 éves ciklusa szerint fokozódik és csillapodik, a ciklus tetőpontján a legmagasabb, a minimum idején pedig a legalacsonyabb. A napfoltok környezetében lévő instabil mágneses terek átkötődhetnek, és az ezekben a mágneses terekben tárolt energiának az átkötődéssel járó hirtelen felszabadulását kísérő hatalmas robbanást nevezzük napkitörésnek.
A napkitörések azok, amelyek a legerősebb földi hatásokkal bírnak. Az eseményt három jelenség kíséri. Az egyik a fler, vagyis a naplégkör egy körülhatárolt részének hirtelen, erős kifényesedése, a másik a koronakidobódás, vagyis a napkorona egy darabjának a kilökődése a bolygóközi térbe, a harmadik pedig az eruptív protuberancia, amely a napkoronában hosszú ideje egy helyben lebegő, a környezőgáznál sűrűbb és hidegebb felhő hirtelen, gyorsuló felemelkedése, valamint elszállása. Természetesen ezek egymástól függetlenül is előfordulnak, de az esetek nagy többségében együttesen következnek be, különösen a legnagyobb flereknél, ezért ezt a három jelenséget szoktuk napkitörésnek nevezni. A folyamat során a környező napanyag sok millió fokra hevül, miközben az elektromágneses spektrum a rádióhullámoktól a röntgensugarakig terjed.
Bár a Nap melege alapvető tényezője a földi élet létezésének, az égitest egyúttal gyilkos erejű napszelet és napkitöréseket is kibocsát, melyek káros hatásaitól a Föld magnetoszférája óv megminket. A töltött részecskék Földünk megnetoszférájának csapdájába esnek, vagy a magnetoszféra eltéríti őket, így megakadályozza azt, hogy a plazmaáram elérje bolygónkat. Ezért amíg van magnetoszféránk, addig a napkitörések sem okoznak számunkra katasztrófát, csak esetleg egy kis bosszúságot.
