Ma már nagyon sok párban élő masszív csillagot ismernek a Tejútrendszerben, melyeknek meglepően magas a száma. Egyes párok csendesen élik le életüket egymás mellett, mások viszont szinte vámpírként szívja társuk vérét. Ezek a rendszerek általában egy úgynevezett vörös óriás csillagból és egy öregebb fehér törpéből állnak. Amikor a vörös óriás túlnő egy bizonyos határt, a fehér törpére anyag áramlik át. Ez a folyamat egészen addig tart, amíg a fehér törpe el nem ér egy olyan tömeghatárt, ahonnan már nincs visszaút a teljes összeomlástól és életük végén látványos szupernóvaként robbannak fel. Ezeknek a rendszereknek a számarányuk nem éri el az 1%-ot sem, ennek ellenére nagyon fontos szerepet játszanak a galaxisok fejlődésében. A belőlük kiinduló csillagszél és lökéshullámok beindíthatják, vagy ellenkezőleg, leállíthatják a csillagképződést környezetükben. Emellett ők termelték a világegyetemben fellelhető nehézelemek nagy részét, amelyek egy része hozzájárult a Földön az élet kialakulásához. Az újonnan vizsgált rendszerekről pedig az is kiderült, hogy nagyon közel keringenek egymáshoz és az is bekövetkezhet, hogy idővel összeolvadnak és idővel sokkal nagyobb csillagok alakulhatnak ki belőlük, mint amit eddig ismerünk.
Az első távcsöves megfigyelések során már észleltek néhány csillagot, melyek szorosan egymás mellett látszanak az égen. Ezek folyamatos megfigyelése akkoriban még nem volt lehetséges a megfelelő eszközök hiánya miatt. Aa 18. század utolsó harmadában Christian Mayer mannheimi csillagvizsgálója kitűnő távcsövekkel rendelkezett, és ezekkel már sok egymás mellett álló csillagpárt tudott megfigyelni és felfedezni. Körülbelül ez idő tájt ugyanazokra az eredményekre jutott Maskelyne Greenwich-ben, mint Christian Mayer. Viszont a kettős csillagrendszerekről alkotott elméletüket az akkori csillagász társadalom nem fogadta el, kortársaik úgy vélték, hogy e csillagpárok csillagainak semmi közük egymáshoz, csak véletlenül állnak egymás mellett és a valóságban pedig a világűr különböző mélységeiben helyezkednek el. Majd az 1800-as években Herschel német csillagász hozta ezen a téren az első forradalmi változást. Elhatározta, hogy az eget ilyen objektumok után kutatva, szisztematikusan átvizsgálja. Néhány év alatt közel 1000 kettőscsillagot fedezett fel. Ezzel viszont megingatta azt a tézist, mely szerint ezek az objektumok véletlen szomszédok. Ez az elmélet akkor dőlt meg teljesen, amikor Herschel évtizedeken át folytatott pozíciómérései során észlelte a csillagpárok egymás körüli mozgását.
A kettős csillagpár elnevezés alatt általában olyan csillagok együttesét értjük, ahol az egymáshoz képesti mozgás során a két komponens tömegvonzása jól kimutatható. A későbbi kettőscsillagok kutatása az asztrofizikában különösen fontos kapukat nyitott meg. Ilyen például a csillagtömegek meghatározása, és ezzel a távoli állócsillagokról szóló elméletek nagyarányú bővítése. A kettőscsillagok kutatása igazán hatékonnyá csak akkor vált, amikor a spektroszkópia alkalmazásával és a Doppler-effektus segítségével parallaxismérés nélkül is megállapíthatók lettek a pályaméretek. Az akkor ismert kettős rendszerek nagy részéről mára kiderült, hogy általában többes rendszerek tagjai, melyet hosszú évek megfigyeléséből tudták egyértelműen megállapítani, hogy valójában hány tagból is állhat a csillagcsalád.
