• Az életrajza szerint tizennégy évesen már a fővárosban élt, a Központi Sportiskola csapatának játékosa volt. Ezek szerint nem sokáig lakott Gyulán?
• Nem mondanám. Tizenkét éves voltam, amikor elköltöztünk, és életemnek abból az első tizenkét évéből nagyszerű emlékeim vannak. Illetve azt követő évekből is: különös módon ugyanis úgy alakult, hogy 14 éves koromtól a KSI-ben játszottam, és a csapattal rendszeresen Gyulán edzőtáboroztunk. És azóta sem szakadtam el a várostól, a mai napig hazajárunk, szerencsére nagyon sok rokonom lakik még otthon, köztük a már 97 éves nagymamám is.
• Focizni már Gyulán elkezdett?
• Igen, a Gyulai Sportegyesületben játszottam, ahogyan emlékszem, úgy nyolc-tíz éves voltam akkor, a mezem a térdemig ért. De nagyon sokat fociztam az egyesületen kívül is. A Béke sugárúton laktunk, a Komlóval szemben, rengeteget játszottunk a Népkertben, ahhoz a környékhez, a sugárúthoz, a művelődési házhoz kötődik a legtöbb emlékem. Ezek nagyon fontos helyszínek voltak az életemben – iskolába is oda, a hármasba jártam, sportosztályba –, és bár mondják, hogy a gyerekkor megszépül egy idő után, biztos vagyok abban, nemcsak ezért érzem azt, hogy akkor az egy csodás hely volt, felhőtlen gyermekkorunk volt ott.
• És milyen indíttatásra kezdődött a sportolói pálya?
• Abszolút családi oka volt ennek. A nagybátyám, Kajdi Tibor szintén focizott, NB I-es játékos volt, több mint háromszáz meccset tudhat a háta mögött. Sajnos elég messze, Salgótarjánban játszott, de amikor Békéscsabán játszottak, mindig megnéztük, és időnként elmentünk más meccsükre is.
• Ő is középpályás volt, mint Ön?
• Ebből a szempontból tulajdonképpen teljesen egyformák voltunk: kapusposzton kívül mindegyik poszton játszottunk. Sőt, én nem is csak fociztam, tizennégy éves koromig én inkább atletizáltam, aranyjelvényes atléta voltam, Gyulán is mindkettőt csináltam, a focit és az atlétikát egyszerre.
• A családi hagyomány öröklődik tovább?
• Persze, a fiam, aki most tizennyolc éves, idén érettségizik, szintén focizik, de hát szoktam is mondani, hogy mi mást is csinálhatna. Viszont pont azt a posztot választotta, amin én sosem játszottam: kapus. És van egy öcsém is, aki szintén focizik, focizott, ő is KSI-s volt, aztán kiköltözött Finnországba, ott játszott és ott játszik most mindkét gyereke, a fia és a lánya is.
• Amíg fiatalon a GYSE-ben játszott, a gyulai focicsapatban volt olyan, aki motiválta, példát jelentett Önnek?
• Persze, a Cserháti Pista, ő volt akkor a nagy gyulai sztár, akire föl lehetett nézni. Tavalyelőtt találkoztam vele Gyomaendrődön, ahol ők a Sarkaddal játszottak meccset, mi pedig ott edzőtáboroztunk a gyerekcsapattal, akit edzek. Felelevenítettük az akkori időszakot, az emlékeket, Himmert, az akkori edzőt – jó érzés volt.
• A szülővárosával milyen a kapcsolata?
• Mostanában sajnos már ritkábban megyünk, de azért az ott élő családtagokkal szorosan tartjuk a kapcsolatot. És jó látni a város változásait, gyönyörű hely és ezt nemcsak én látom így. Valahogy mindig szóba kerül, hogy én gyulai vagyok, amit én büszkén vállalok is, és olyankor mindenki elájul, hogy milyen klassz helyről jövök.
• A gyulai barátaival tartja még a kapcsolatot?
• Sajnos erre nem nagyon van lehetőség. De azért van egy máig jó barátom, aki gyulai, vagyis már szintén csak volt gyulai, Hevesi Tomi.
• Ez egy gyerekkori barátság volt?
• Gyerekkori, annyira, hogy egészen bölcsődei. Egy csoportba jártunk, van is egy csoportképem, ami rajta vagyunk – és volt abban a csoportban még valaki, Ternyák Zoli. Nem hiszem, hogy sok ilyen bölcsődei csoport volt.
• Gyuláról viszont összességében nagyon sok tehetség kerül ki, akik az élet legkülönbözőbb területein tudnak bizonyítani. Ennek mi lehet az oka?
• Ez nagyon jó kérdés, de nem tudom, minek a következménye ez. Az viszont biztos, hogy tényleg így van.
• Említette, hogy tizenkét évesen került el a városból. Mit gondol, ha marad, befuthatta volna ugyanezt a pályát? Szóval egy NB III-as csapat utánpótlásából van esély felkerülni az élvonalba?
• Nem tudom, hogy ha Gyulán maradunk, akkor sikerült volna eljutnom az NB I-ig vagy sem, bármennyire is jó alapokat kaptam Horváth Bélától, a testnevelőtanáromtól és Annus Andor edzőmtől. Bár az is igaz, hogy akkoriban a Békéscsaba az első osztályba játszott, szóval az egy kiugrási lehetőség lehetett volna. De valószínű, hogy országos szinten nehezebb lett volna. Ez a szüleimnek volt egy nagyon nagy vállalása, hogy fölköltöztek Budapestre. Azt szerették volna, hogy bejussak a Testnevelési Főiskolára. Erre elvileg lett is volna lehetőség, de amikor tizennyolc éves voltam, olyan profi szerződést kínáltak a Volánnál, hogy döntenem kellett: TF vagy a foci. Végül, de tényleg nagyon nagy dilemma után, a focit választottam.
• Amíg otthon laktatok, gondolom, minden Gyula-meccsen kinn voltál...
• Hogyne, természetesen, azt mondhatom, hogy ott, a sporttelepen töltöttem a hétvégéimet.
• És azóta? Mikor hazamész, időnként ki tudsz menni?
• Gyulán focimeccsen nem voltam, legalábbis nem emlékszem rá, hogy lettem volna. Viszont két vagy három éve, amikor otthon voltunk, kimentünk a sporttelepre, megmutattam a gyerekeknek, én hol kezdtem játszani, megnéztem, mi változott azóta. És épp volt egy salakmotorverseny, azt megnéztük, nagyon tetszett.
• Azt azért, gondolom, tudod, hogy indult ott egy fociakadémia. Szerinted lehet értelme egy harmadosztályú csapatnak egy akadémiát fenntartania? Egyáltalán, jó, hogy ennyi akadémia van?
• Persze, hogyne tudnám. Hogy jó-e? Hát... Elég kis ország vagyunk, nem tudom, hogy ennyi bentlakásos akadémia hatékonyan tud-e működni. De az, hogy egy-egy körzetben legyen egy olyan képzési központ, ahová messzebbről be tudnak járni a gyerekek, az mindenképpen fontos. A kollégiumi rendszernek viszont nem vagyok híve, egy gyerek szerintem a családjánál jobb helyen van.
• Egyébként mit köszönhetsz Gyulának?
• Mindent. A városnak az a két helye, hogy Népkert és sportpálya – nem is tudom, hogyan tudnám szavakba foglalni, mennyire sokat adtak.
• Visszakanyarodva a focipályára: ön 1987-ben az MTK-VM-mel bajnok volt, úgy, hogy a csapat huszonkilenc év után szerzett bajnoki címet. Hogyan emlékszik erre vissza?
• Én előtte két évvel kerültem a csapathoz, 1984-ig a Volánnál játszottam, majd '84 és '87 között az MTK-nál. Nagyon fiatal voltam, 23 éves, és a bajnoki cím megszerzése olyan érzés volt, amit akkor fel sem fogtam, meg sem értettem. Persze nagyon jó érzés volt, és azt is tudtuk, hogy ez mennyire fontos külön fejezet a klub életében, hiszen majdnem harminc év után lett ismét bajnok. Voltak meccseink, ahol 10-15 ezer ember szurkolt, ez egy óriási szám, előtte sem volt kifejezetten sok nézőnk. És azóta sincs, hiába nyert még egy-két bajnokságot, az a csapat és Verebes Józsi bácsi, az edzőnk egy olyan kuriózum volt, ami vonzotta az embereket. És hihetetlen jó közösség volt, még ma is gyakran találkozom valakivel az akkoriak közül, a minap Szeibert Gyurival futottam össze, aki annak a csapatnak a sztárja volt.
• Verebes József egy meglehetősen ellentmondásos személyisége a magyar futballnak. Ön hogyan emlékszik rá?
• Arra emlékszem, hogy abszolút profi játékosként kezelt minket. Nem foglalkozott azzal, hogy ki mikor mit csinál, neki az volt a fontos, hogy a pályán ki milyen teljesítményt tud nyújtani. Egyébként egy nagyon jó korösszetételű csapatunk volt akkor, néhányan voltunk a huszonéves fiatalok, de akadtak harminc fölötti rutinos, öreg rókák és képviselve volt a kettő közötti generáció is.
• Azt mondta, akkor nem is tudatosult Önben, mit jelent a bajnoki cím. Mikor értette, érezte meg?
• Igazából csak akkor, amikor már abbahagytam a játékot. Akkor az volt, hogy megnyertük, nagyon jó, örültünk neki, de utána azért jöttek az újabb feladatok.
• A pályafutása a magyar foci eddigi utolsó nagy korszakára esett, a nyolcvanas évek közepére, amikor persze az utolsó nagy sikert, a '86-os vébére kijutást követte a nagy pofon, a szovjetek elleni 0-6. Milyen volt akkor azt az időszakot belülről megélni?
• Egészen más volt akkor a focihoz való viszony. Sajnos kevés tévés meccs volt, így kevés felvétel maradt fenn, nem lehet sokat látni abból az időszakból. De akkor még igazán komoly egyéniségek voltak minden NB I-es csapatban, amiről ma már nem sokat tudni. Abban az időszakban a Videoton végigverte fél Európát, a Manchestert, a Paris SG-t, Madridban verték a Real Madridot, szóval olyan csapatokat, amikről most már csak hírből hallunk, csak tévéből látunk. Akkor a Vidi a döntőben bukott el, ma már a kupa közelébe nem kerülünk.
• Mi ennek az oka?
• Ez biztos összetett, de van egy dolog, amiről keveset beszélünk. A rendszerváltás környékén, amikor az állam, az állami cégek kiszálltak a fociból, az megpecsételte évtizedekre a magyar focit. Addig mi volt? Vidéken volt egy téeszelnök, akinek fontos volt a foci, hogy milyen a település csapata, és sok mindent megadott, hogy jobb legyen. És nem egy ilyen téeszelnök volt, hanem nagyon sok, és presztízst jelentett, hogy megverjék a szomszéd települést. Ezekből a helyi rivalizálásokból a focinak kedvező versengések jöttek ki.
• És a honvédség szerepe milyen volt?
• Ó, hát természetesen nagyon fontos szerepe volt, és annak megszűnése is közrejátszott a magyar foci hanyatlásában.
• Sokat romlott a foci presztízse?
• Nagyon sokat. Akkor a zöldséges, a hentes kereste a focisták kegyét, ma már ez nincs így, azt is mondhatnám, hogy fordítva van.
• Hogy lehet így motiválni a gyerekeket?
• Igen, ez nagyon nehéz, és egyre kevesebben is jönnek játszani.
• A külföldre igazolt játékosok, a körülöttük kialakuló kultusz, gondolok itt egy Gerára vagy egy Dzsudzsákra, segíthet?
• Igen, ezek olyan hatások, amik növelik az érdeklődést, ez több gyereket vonz. Pontosabban a szülőket hozza inkább lázba, hogy „ó, fiam, mennyit lehet ezzel keresni, látod”, és akkor lehozzák játszani. Pedig aki így kezdi, hogy tegyünk bele egy pár évet, aztán milliókat, milliárdokat fogsz, fogunk keresni, annak kár belekezdeni, annak semmi értelme. Mert a foci, bármennyire is úgy tűnhet, nem a pénzről szól.
• Visszatérve ismét a pályafutására: az MTK után, bajnokként, a Fradiban folytatta. A két csapat, bár csak pár villamosmegállóra vannak egymástól, örök riválisnak számítanak. Ennek ellenére viszonylag nagy a játékosmozgás a két csapat között, gondoljunk csak Zsiborásra, Pölöskeire, Zavadszkyra, vagy épp az Ön által említett Szeibertre. Mi ennek az oka?
• Ez nagyjából akkoriban, talán épp az én átigazolásommal kezdődött. Addig, tényleg főként a rivalizálás miatt, nem volt nagy játékosmozgás a két csapat között, utána viszont tényleg elég sokan jöttek-mentek. De egyébként is sokkal ritkábban váltottak akkor játékosok csapatot, nem egyedi jelenség volt az, hogy valaki nyolc-tíz évet, vagy akár egy egész pályafutást egy csapatnál töltött el. Egyébként viszont, visszatérve az MTK–FTC-konfliktusra: mi, játékosok sem a pályán, mérkőzés közben, sem a civil életben nem éreztük, és nem is éreztettük ezt.
• Ön miért váltott, és miért volt kevésbé eredményes az Üllői úton?
• Az MTK-ban lejárt a szerződésem, és Józsi bácsi egy más koncepciót gondolt el, amibe én nem fértem bele. Megkeresett a Fradi, és más, főleg vidéki csapatok. A legkevesebb pénzt persze az FTC kínálta, de hát a Fradi az Fradi, az egy olyan hívószó, aminek nem lehetett ellenállni. Viszont nagyon nehéz volt beilleszkednem, én voltam az MTK-s a Fradi-öltözőben, aztán nem is ment túl jól a játék, edzőváltás is volt, Dalnoki Jenő bácsit váltotta Rákosi Gyula, akinek szintén új elképzelései voltak. Szóval minden összejött, rossz irányba persze.
• Ekkor jött Finnország?
• Nem, közben még játszottam a Volánban, ahová végül is visszatértem, hiszen annak idején, a KSI után ott lettem NB I-es. Az a nyolcvanas évek elején egy nagyon jó időszak volt, tizennyolc évesen remek közösségbe kerültem, ott volt a korábbi újpesti ezüstcipős Fekete Laci, Lakat Karcsi bácsi volt az edző, a későbbi MTK-sok közül ott volt Szeibert. És hát mindezek előtt ott volt akkoriban, igaz, csak egy szezonban az olimpiai bajnok, sokszoros válogatott Bene Feri, vagy Dunai III, Martos Győző. Ez egy óriási névsor volt, simán nyerték az NB II-t. Aztán közülük sokan az NB I-et már nem vállalták, nekem pedig szerencsém volt, jó évet produkáltam, az utánpótlás válogatottba is be tudtam kerülni.
• Az nagy dolog volt?
• Hogyne. Egyfelől egy olyan kiscsapatból, mint a Volán elég ritka volt még az utánpótlás válogatottba kerülés is. Másfelől olyanokkal voltam együtt a válogatottban, mint például Kiprich Józsi. Kérdezték tőlem sokan, miért nem voltam válogatott – hát azért, mert az egy nagyon erős időszak volt, Európa legjobb válogatottja volt 1985-ben, a hollandokat oda-vissza verték, a brazilok ellen 3-0-ra nyertek. Szóval nem az volt, mint ma, hogy ha valaki két egyeneset tud rúgni a labdába, az már válogatott lesz. Az a csapat Törökországban 6-0-ra győzött – ma, ha kimegyünk, már egy döntetlennek is örülünk.
• Ott tartottunk az életpályán, hogy a Fradi után visszatért a Volánhoz. És aztán?
• Aztán jött Finnország, ahová már két évvel korábban kiment öcsém, de ő nem focizni, dolgozni. Akkor volt az a szomorú 6-6-os meccs a Honvéd ellen, és utána kiesett a Volán, NB II-ben pedig akkor nem akartam játszani. Ezért jött a finn ötlet, menedzser nélkül, ami ma már nem menne, úgy, hogy az öcsémet kértem meg: nézzen már szét, melyik finn csapatnál mi a helyzet, hány légiós van – akkor ugyanis az volt a szabály, hogy egy csapatban két külföldi lehet. Öcsém szétnézett, mondta, hogy a Turkuban nincsenek külföldiek, mondtam, hogy jó, akkor menjünk a Turkuba. És akkor 1993-ig a TPS Turku játékosa voltam.
• Milyen élményei voltak?
• Szenzációsak.
• Teljesen más világ?
Igen, teljesen. Ráadásul egy óriási sikert értünk el egyből az első szezonomban, olyat nyertem, amit addig nem. Bajnoki címem volt ugyanis mindenféle korosztályból, és felnőtteknél az élvonal mellett az NB II-ben is, de kupát soha, sehol nem nyertem. A Turkuval viszont 1991-ben finn kupát nyertünk, ami nemcsak nekem volt az első kupagyőzelmem, hanem a klubnak is. A döntőt abban a Helsinki Olimpiai Stadionban játszottuk, ahol annak idején Öcsi bácsiék olimpiát nyertek, mondtam is, hogy én ott nem kaphatok ki – nem is kaptunk. Szenzációs élmény volt.
• Tartja velük a kapcsolatot a hazatérése óta is?
• Tavaly nyáron a fiammal visszamentünk megnézni, mi és hogyan változott azóta. Jó volt látni, hogy ott továbbra is szeretik a sportot, nem lett a pályákból benzinkút vagy bolt, és nem beszélnek a stadionépítésről, hanem építenek stadionokat.
• Miután hazajött, játszott még valahol?
• Kisebb csapatokban, Érden, a III. kerületi TVE-ben, Komáromban játszottam rövidebb ideig, de akkor már harminc fölött fizikailag is egyre nehezebben bírtam. És hát az már az igazi magyar focivalóság volt, itt is tartoztak, ott is tartoztak, szóval sok volt.
• És jött az edzősködés.
• Igen, bár én sosem akartam edző lenni.
• Akkor hogy jött a dolog?
• A feleségem tanítónő, és egyszer elmentem egy évnyitóra. És mit ad Isten, ott összefutottam Bozsik Petivel – a későbbi szövetségi kapitánnyal –, mert az ő gyereke is abba az iskolába járt, és a Góliát fociprogram egyik vezetőjével. Persze hogy a fociról kezdtünk beszélgetni, és felvetődött, hogy csinálhatnék ott az iskolába egy gyerekfocit. Hát így kezdődött, és mondhatom, nem bántam meg, nagyon nagy élményekkel gazdagodom. Ez 1999-2000-ben kezdődött, szóval most már tizenegy-tizenkét éve csinálom, sok száz gyerekkel dolgoztam együtt különböző helyeken és különböző korosztályokkal. De ez a mai napig mindig nagyon nagy kihívás, és jó látni a lelkesedésüket.
• Közben képezte is magát?
• Persze, mindenféle edzőképzőt elvégeztem, az UEFA Pro licensz kivételével minden licenszem megvan. Többen kérdezték is, hogy akkor miért nem dolgozom felnőttekkel, de mindig ugyanazt mondtam: azért, mert nincsenek meg a normális feltételek. Az NB III-ban, de néha már az NB II-ben és az NB I-ben is az játszik, akit szeret az elnök, a tulajdonos, szóval aki a pénzt adja, és nem az, akinek szakmai indokok szerint játszania kellene.
• Ez nem azt mutatja, hogy hinne abban: a magyar foci kikerülhet a válságból.
• Van erre egy rövid négybetűs válaszom: soha. És most komolyan: amíg az állam azt nem mondja, hogy az utánpótlásba bele kell tenni, addig nincs sok remény. Persze volt korábban Bozsik-program – nagyon nagy törés volt, hogy az néhány évre leállt –, és most is van a társasági adó felajánlásának lehetősége, ezek biztató kezdeményezések. De persze attól az úgynevezett profi fociban még mindig ott maradhat a sok-sok mutyizás, trükközés a légiósokkal, számlázásokkal, fizetésekkel. Szóval nem bánnám, ha a fiam nem ebben az itthoni fociközegben nőne fel, hanem külföldi karriert tudna befutni.
