A történelem egyik legtitokzatosabb népe, a sumerok, már sejtették a Hold keletkezésének titkát. Mezopotámiában megalapozták a civilizáció bölcsőjét. Sok tudást hagytak ránk, a történelmi szakirodalmak leginkább tapasztalataik gyümölcséről, főleg a csillagászati tudásukról szólnak. A nem túl alátámasztott, viszont kétségkívül a legérdekesebb részeket kevésbé elevenítik fel.
Holdunk keletkezésével kapcsolatban egy olyan sumer legenda szól, amely arról mesél, hogy a Gonosz hogyan teremtette meg kistestvérünket, hogy kárunkra legyen. A sumerek szerint, amikor még nem létezett a Hold, a Föld tökéletesen gömb alakú volt. Tökéletes körpályán keringet a Nap körül, és ezért egy év pontosan 360 napból állt. Mivel nem létezett a Hold, ezért nem volt se apály- se dagály-jelenség, ami nagyban megkönnyítette a termesztést. De jött Tiamat - akit leginkább Sátánként fordítanak - és belecsapódva a Földbe, onnan kiszakította a Holdat. A Föld elvesztette gömb alakját, elsodródott a pályájáról, és így egy év se állt már kereken 360 napból, amelynek következményeképpen sok gonddal kellett megküzdenie a sumer népnek.
Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy a ránk maradt agyagtáblák szerint Tiamat volt az ősóceán és a legidősebb isten is, akit Marduk isten győzött le és véréből formázta meg az embert. Viszont történelmi kutatások bebizonyították, hogy ez csupán akkori hatalmi fogás volt, hiszen Mardukot Hammurapi tette meg főistenné. Marduk Babilon főistene volt, és mivel Hammurapi is Babilonból származott, ezzel legitimálta hatalmát. Ma már tudományosan bebizonyított tény, hogy valamikor négy és félmilliárd éve egy Mars méretű test nekiütközött a Földnek, és az így kiszakadt törmelék Föld körüli pályára állt.
A kísérőnk keringési és forgási periódusa mindkét esetben pontosan 27,3 nap, amely következménye, hogy mindig ugyanazt a felét fordítja a Föld felé, s ezért a túlsó oldalát a Földről sohasem láthatjuk. Mivel a Holdnak nincs légköre, az árnyékok roppant élesek és ezért is látjuk a felszínét olyan tökéletesen. Az elmúlt három milliárd évhez képest nem sok minden történt rajta, csak néhány nagy becsapódás, amely látványos alakzatokat hozott létre. Amikor felnézünk este az égre, a Hold felénk forduló oldalán több sötétebb tónusú, nagyjából kör alakú síkságot figyelhetünk meg. Ezeket medencéknek nevezzük. Az első távcsöves megfigyelők kezdetleges műszereikkel a Hold sötét területeit tengereknek hitték, s azóta is marenak nevezik, ami latinul tengert jelent.
A medencék a Holdba 3-4 milliárd évvel ezelőtt becsapódott égitestek nyomai, amelyek hatására a kísérőnk anyaga megolvadt és végül kitöltötte a mélyebben fekvő tartományokat. Az így létrejött medencék azért látszanak sötétebbnek, mert fényvisszaverő képességük rosszabb a kontinensekétől. Maguk a kontinensek a Hold felszínének mintegy kétharmadát teszik ki és a medencéknél magasabban fekvő területek. Ezeket a területeket az ütközések során megolvadt holdkőzetek nem öntötték el, így a kontinensek a Hold történetének egy régebbi korszakáról adnak hírt számunkra.
A medencék peremén ív alakú hegyvonulatokat figyelhetünk meg, amelyek valamikor részei lehettek a medencéket körülvevő gyűrű alakú hegységeknek. Ezek a hegyláncok nem kéregmozgásból származnak, hanem régi hatalmas kráterek fennmaradt falai, amik gyakran elérik a 7-8 ezer métert is. A Holdon a legmagasabb a Leibnitz-hegy, amelynek magassága eléri a 9000 métert. A holdi hegyeket általában földi hegységekről nevezték el, így vannak Appenninek, Kárpátok és még sok ismert nagy hegylánc neve is feltűnik a Hold térképeken.
