A Perseidák az egyik leggazdagabb meteorraj, amely minden év augusztusában figyelhető meg. Hogy a látott meteor a Perseidákhoz tartozik, az úgy állapítható meg, hogy pályáját visszafelé meghosszabbítva megnézzük, hogy az a Perseus csillagképen halad-e keresztül.
A mintegy két hétig megfigyelhető raj gyakorisági maximuma augusztus 11-re és 12-re esik. Sokan nem is ismernek más meteorrajt, pedig azok száma megközelíti a 300-at. Igaz, ezek közül a legtöbb igen gyenge aktivitású, sok raj, pedig csak több éves periódussal figyelhető meg. Az augusztusi éjszakák általában derültek, és kellemes hőmérsékletűek. Többen ekkor vannak szabadságon, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy a Perseida - az augusztusi meteorhullás - az egyik legismertebb megfigyelhető jelenség az égbolton, amikor önkéntelenül is észreveszünk egy-egy felvillanó meteort. A maximum idején akár 60-90 meteor is megfigyelhető óránként, városon kívüli sötét helyről, az éjszaka előre kiszámíthatatlan időszakaiban. Ebben az évben a tőlünk látható gyakoriság maximuma 12-én 0 órától, illetve 12-én a kora esti órákban várható. Sajnos, az éjszakák második felében a Hold zavarni fogja a megfigyeléseket, és különösen a fényképezést.
A Perseidák meteorrajról az első hiteles feljegyzés Kr.u. 36-ból maradt fenn, tehát már közel 2000 esztendeje ismert. Csak a 19. században ismerték fel, hogy az 1862-ben felfedezett Swift-Tuttle üstökös szétmorzsolódott részéből áll. Az üstökös Nap körüli keringésideje 130 év. Ilyen időközönként került a Nap közelébe, aminek következtében mindig jelentős mennyiségű törmelékanyaggal gazdagította pályáját, ami mentén az évszázadok alatt már meglehetősen egyenletesen szétoszlott. Ezt a pályáját minden év augusztusában keresztezi a Föld, és ilyenkor csapódnak a törmelékanyagból nagyobb számban részecskék légkörünkbe, néha akár 50-60 km/óra sebességgel is. 80-300 km magasságban, a felső légkörben lévő ritka levegő molekulái a részecskék előtt - amelyek átmérője néhány tized millimétertől az 1 centiméterig terjed - összetorlódnak, felmelegednek, fénylésre gerjesztődnek, és világítanak a meteorrészecskékről levált apró szemcsék is, míg a meteor elégése is hozzájárul a fényjelenséghez. A nagyobbak (tűzgömbök), az egész éjszakát megvilágíthatják és rövid ideig fénylő sáv marad vissza utánuk.
Egyházi vonatkozása is van ennek az üstökösnek. Lőrinc napján, augusztus 10-én, Szent Lőrinc spanyol származású vértanút 258. augusztus 10-én, rostélyra bilincselve elevenen megsütötték. Kínzása közben könnyeket hullatott embertársai bűnei láttán. Ennek az esetnek és a Perseidák megfigyelhetőségének az egybeesése kapcsán, az óangol néphagyomány a Perseidákat Szent Lőrinc könnyeinek nevezi. Érdemes megemlíteni, hogy Lőrinc napját Szent László királyunk törvényileg a kötelező ünnepek közé sorolta. Szent Lőrinc egyébként az égési sérültek, a tűzoltók és a pékek egyik védőszentje is.
A számos kultúrtörténeti vonatkozás közül egy másikat is említünk. Talán kevesen tudják, hogy Jókai Mór kiváló amatőrcsillagász volt. Érdemes elolvasni Bálványosvár regényéből egy részletet, amely mindkét mivoltát (író és amatőrcsillagász) igazolja, és elébünk varázsolja a nyári éjszakák hangulatát és Székelyföldet:
„Szilamér visszament a feleségéhez, kisfiához, megcsókolta az arcaikat: „Aludjatok csendesen”.
Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s ott járt fel s alá magában egyedül.
A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudunoknál (a Töhötöm vezérről elnevezett pogányok – a cikkíró megjegyzése). A régi emlékezet felébredt a szívében, s ellopta az álmot a szemeiről. A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent Anna taván és a mély völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos várára, tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat; maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató tűzoszlop volna. Lassankint elhalványult az is, mindjobban borongva visszahanyatlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony tetején is fekete lett végre.
Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték. Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név fölírva, mint amennyi volt feljegyezve a tuhudun égen. Azokra tanították az apák a gyermekeket.
Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett előtte, mint egy járatos tartomány.
Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban saját neszei vannak.
Mikor az utolsó emberfújta hang is elenyészett már, a bálványosvári csillagüdvözlő tárogatódal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a virrasztó emberhez. – Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy sóhajtás: szellő volt talán, mely a fák sudarain végigfuvallt, vagy tovarebbenő tündér (a szélanya), akinek a palástja általsuhant rajtuk – a csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz hasonlatos hangok felelgetnek össze: éjjel járó hattyú, daru, vadlúdcsapat száll talán odafenn? – Rejtelmes búgások támadnak a völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje, álmatlankodik ott? – Távol gyermeksíráshoz hasonló panaszkodó hangok keletkeznek itt-ott, hogy az ember szíve majd megesik rajtuk; pedig talán csak a hiúz nőstény hívogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan ordítás kardala rivall fel, mintha pokol kürtőin kiszabadult ördögfiúk acsarkodnának fel egy jelszóra: dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel a rengetegből: korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagainak éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen zenehang, amihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek kísértettáncukat egyre járják.
S e sok éjjeli hang mind Szilamérhoz beszélt.
„Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket, akik vezéreltük a te déd ükeidet, hírben, dicsőségben; akik Etelének kezébe adtuk a Hadúr kardját. Akik népek romlásából, vérengző harcokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük, megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak teneked és a te népednek. Nem olyan istenek, akiket minden nemzet magáénak foglal, s egymásra ígérget a pártfogásukért: »engem szeress jobban!« Mikor harcba keverednek, úgy hívogatják egymás ellen a közös istent: »Ne amannak segíts, hanem nekem! Nézd, én cifrább oltárral magasztallak fel, mint a másik!« Aki midőn az egyik népének orcáját mutatja, addig a másiknak hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk: senki más bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk: mindig tiveletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?”
A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott egy-egy. Mintha mind megannyi súlyos szemrehányás hullott volna Szilamér fejére: „Látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből, és te megtagadsz engem a veszendő parázsban, amit megtartogatsz! Egy sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!”
Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy gócból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a világ minden sarkai felé elszórva.
Ki cselekszi ezt odafenn?
Az ismerős állócsillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: „Téged nézünk: beléd látunk!” A „hetevény csillagzat” (ez a Fiastyúk csillagkép magyar mondavilágbeli neve - a cikkíró megjegyzése) is feljött már, miért vannak azok heten?
Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt mennyezetén fenn: feje, miként a holdvilág, oly fényes; hosszú tűzfarka sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támad jöttére odafenn, mintha ezernyi kelevézt vernének ércpajzsokhoz; kevély lassúsággal repül el keletnek, s mikor éppen Bálványosvár fölött súg el, ottan szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna ketté; a hosszú tűzvonal, amit maga után hagyott, még soká világít az elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha egyszerre minden csillag eltűnt volna az égről, s csak lassankint tér vissza a helyreálló sötétséggel a látása, s akkor veszi észre, hogy a „Hadak útja” (a Tejút) sokkal fényesebb most, miként az imént volt. – Csaba vezér harcosai vágtattak most végig rajta: új patkónyomaiktól lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?
Éjfél után megszűnik a csillaghullás egy időre; de azalatt megmegvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul, felpirkadna az ég széle.
Szilamér azt érzé, ami megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé, hogy beleszédül az égbe.
S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?
A Bucsesd hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, elébb csak egy szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.
Minden ember szíve érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.
Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott egy kép.
Az a kép, amit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy felséges asszonynak az alakja, aki egy mosolygó gyermeket tart az ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; körös-körül aranysugáron diadalfény veszi körül.
Nézte, nézte soká azt az ezüst ívet ott az égen; ha nem jelennék-e meg őneki is abban amaz aszony képe, aki világosságot ad az emberek szívébe, hogy megértsék, mi különbség vagyon az egy igaz Isten, a minden népek atyja, az örökkön élő, és az ős istenek között, akik az ő népükkel együtt elmúlnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak, rájuk nehezült az álom.”
