2011. június 8-án földet is érintő napkitörést figyeltek meg. Ez a leglátványosabb és egyben a legerősebb földi hatásokkal rendelkező megnyilvánulás a naptevékenységek közül. Ennek kialakulásának az oka, hogy a napkorona mágneses térkonfigurációjában instabilitás vagy egyensúlyvesztés alakul ki, amelynek következtében a térszerkezet hirtelen megváltozik, jelentős energia szabadul fel, és a kiegyensúlyozatlan mágneses erők hatására a korona anyagának egy része kidobódik. A képen látható hatalmas ívként húzódó sarki fény is ennek a napkitörésnek a következménye lehet. A sarki fény a légkör magas régióiban levő, gerjesztett állapotú anyag sugárzásától jön létre, amikor a Nap felerősödő aktivitása több töltött részecskét juttat bolygónk mágneses terébe.
A Solar Dynamics Observatory űrszonda június 7-én reggel egy látványos napkitörést örökített meg, amely viszont nem hagyta el a Nap felszínét. A több órán keresztül tartó esemény egy közepes napkitörésként, azaz napflerként jelentkezett. Első lépésként a Földünknél mintegy tízszer hosszabb filament, tehát forró gázanyaggal kitöltött mágneses szál keletkezett. Az ilyen, a Nap felszínéből kiszabaduló filamentek gyakran végleg elhagyják csillagunkat, a mágnesesen hozzájuk kapcsolt anyaggal együtt. Most azonban a Nap elhagyásához nem volt elegendő az energia, ezért az anyag visszazuhant a csillag felszínére. Mindez nem függőlegesen lefelé, hanem a mágneses erővonalak révén ívesen szökőkút alakban történt. Ennek megfelelően az izzó permet a Nap hatalmas területét érintette, amint az a mellékelt filmen is megfigyelhető.
A napkitörések igen látványos jelenségek, amelyek során rövid idő - maximum egy - másfél óra - alatt igen nagy energia szabadul fel. Ennek magyarázata az, hogy ha a párban levő napfoltok ellentétes polaritásúak, akkor azok erősen vonzzák egymást, egymáshoz közelednek és összepréselik a pólusok közötti plazmát, ami több millió Celsius fokra felmelegszik. A két pólus egymásba olvad és az óriási mágneses energia egy gigászi robbanásban felszabadul. Ez az energia, pedig az adott térrészben lévő plazma mozgási energiájává alakul át.
A napfoltok eddig ismeretlen titkára is fényderült. Mintegy száz éve ismert, hogy a napfoltok külső szálas szerkezetű, penumbra nevű részén gyors gázáramlás zajlik, azonban ennek mibenléte és pontos jellemzői eddig ismeretlenek voltak számunkra. A svéd 1 méter átmérőjű naptávcső nagyfelbontású felvételeivel rekonstruálták a napfoltokban fellépő mozgást. A penumbra területén 3-4 kilométer/másodperc sebességű áramlást azonosítottak, amiben közel 1 kilométer/másodperc nagyságú függőleges komponens is megjelenik. Utóbbi a konvektív áramlást képviseli, amelyet a napfoltokon kívül már régóta ismernek csillagunk felszínén. A konvekció során a melegebb és kisebb sűrűségű anyagbuborékok emelkednek, míg a hidegebbek és sűrűbbek süllyednek. A vízszintes sebességkomponenst, amit csak most sikerült a svéd kutatóknak kimérni, Evershed-áramlásnak neveznek, melyet az 1900-as évek elején fedezték fel. A nagy sebességgel áramló gáztömegek hozzájárulnak a Nap belsejéből kifelé mutató energiaszállításhoz.
