A csillagképek nevei a régi ember gondolkodásáról, hiedelmeiről, világhoz való viszonyáról sokat elárulhatnak számunkra, hiszen az akkori felfogás szerint a világegyetem középpontjában az ember állt. Régóta ismeretes, hogy a csillagképek mitológiai vagy jelképes eredetű elnevezéseinek semmiféle kapcsolata nincs a bennük foglalt égitestek fizikai természetével, vagy térbeli helyzetével, alakzatukat többnyire a fényesebb csillagok véletlen eloszlása adja. Magukat a konstellációkat csillagtérképek segítségével könnyű felfedezni az égbolton, de sajnos az elnevezésük eredete alig ismert. A ma használatos és hivatalosan elfogadott 88 csillagkép felének elnevezése, kialakítása az antik görög kultúráig nyúlik vissza, bár eredetük még sokkal korábbra, a mezopotámiai tudományból ismerhetjük. Az időszámítás előtti 5. században már görög gondolkodók átvették a mezopotámiai, perzsiai, egyiptomi és kínai asztrológiai-csillagászati tanokat, és azokat átdolgozva egyesítették a saját eredményeikkel. Az égbolt ismerete, a fényesebb csillagok megfigyelése azonban sokkal régebbi, a kőkorszakig nyúlik vissza. A gyűjtögető, majd vadászó közösségek számára fontos volt az év egyes szakaszainak ismerte, számontartása. Már a korai kőkorszakban is felismerhették, hogy egyes fényes csillagok felbukkanása a hajnali, vagy az esti szürkületben jelzi az évszakok változását, illetve egyes fontos természeti események bekövetkezését.
Őseink évezredekkel ezelőtt rájöttek, hogy a létüket biztosító Nap az évszakoknak megfelelően különböző csillagalakzatok között található. A Nap égi útvonalát, az égbolton körbefutó ekliptika 360 fokos főkörét, a tavaszpontból kiindulva, a hónapoknak megfelelően tizenkét 30 fokos szakaszra osztották fel, amelyet ma is állatöv, vagy zodiákus névvel illetünk.
Ezek a csillagképek a következők: Aries (Kos), Taurus (Bika), Gemini (Ikrek), Cancer (Rák), Leo (Oroszlán), Virgo (Szűz), Libra (Mérleg), Scorpius (Skorpió), Sagittarius (Nyilas), Capricornus (Bak), Aquarius (Vízöntő), Pisces (Halak). Ezek a megnevezések az általuk kijelölt hónapok jellegzetességeiből származnak. Mint például a Bika, amely a termékenység, a megtermékenyítés szimbóluma volt. Ugyan ilyen jelképpel bírt a Kos. A Szűz a beérett termést, a termékenységet jelképezte. A Vízöntő pedig egykor a folyók áradását jelezte.
Talán a legismertebb csillagkép a Nagy Medve vagy más néven a Göncölszekér. Mindenesetre ezt a csillag-csoport már a legkorábbi kultúrnépek is megörökítették más-más néven. Jellegzetes alakja alapján az ősi Babilonban „Teherhordó-szekérnek” nevezték. Az egyiptomi asztrológiában „Ökörcomb” névvel jelölték. A rómaiaknál pedig „Hét ökör” volt, amelyek az égboltot körbe vontatták. Nos, de miért is Göncölszekér a neve Magyarországon? Lássuk, a történet úgy szól, hogy Göncöl egy jótékony táltos volt. Nem volt egyszerű ember, hol gyógyítgatta az embereket, hol az állatokkal beszélgetett. Élte békésen az életét, ám egyszer eltörött a szekere rúdja. Kérlelte az embereket, hogy segítsetek megjavítani, de senki sem foglalkozott vele. Szóval azóta a törött, girbe-gurba szekérrúddal jár, de nem is akárhogy, az egész égboltot ő viszi körbe-körbe. A magyar néprajzban előfordul még Bence, Csíki, Dence, Döncöl szekér néven is, de hívják Illés, Jób, Szent János, Jancsika, Szent Péter, Vencel szekerének. Ezekre az elnevezésekre pedig egy nagyon egyszerű történet kering. Mégpedig az, hogy egy részeg gazda ment hazafelé a szekérrel, és a felesége olyan csúnyán elátkozta, hogy felátkozta szekerével az égbe.
