Bántainé Sipos Éva nyugalmazott zeneakadémiai tanárnő: Szeretem az Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a nehány barátomat itt Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom.
• Ön a gyermekkort, majd már felnőtt fejjel a háborút, a nagy változásokat Gyulán élte meg. Milyen volt az akkori város, amelyben felnevelkedett és zenét kezdett tanulni, tanítani?
• Az én szülőföldem Erdély, Máramarosszigeten születtem, de őseim, a Siposok, az Udvarhely megyei Nagysolymoson éltek. Édesapám jogász ember volt, és Trianon után azt mondta, hogy ő egyszer esküdött a magyar koronára, nem tesz még egy esküt, mert akkor egyiknek sincs értéke, bepakoltak egy vagonba, és kijöttek ide. Gyula volt az „itthon”, az ébredés az életre. Maga a város, ha most kell megfogalmaznom, nem is tipikus alföldi város. Sokkal több a fa, több a zöld, itt minden együtt van, a házak között is még nagyon sok őrzi a régebbi formákat, csak a hegyek hiányoznak. És hát a Körös, a folyópart, azok az esték, úszások naplementében, a víz fölött repdeső szitakötők, varázsos valami volt. A békéscsabai zeneiskolának működött itt egy fiókja, amely rövidesen megszűnt, mert a zongoratanárnőt, Erdélyiné Molnár Boriskát, aki nagyon jól képzett tanár volt, elhurcolták, és el is pusztult. Mielőtt ez megtörtént volna – valamit sejthetett – mert magához kérette a szülőket, és úgy rendelkezett, hogy ha ő nem lesz itt, akkor hozzám adják a gyerekeket, mint legjobb növendékéhez. Ez körülbelül egybeesett utolsó gimnáziumi éveimmel, tehát így csöppentem bele a zongoratanításba.
• A kis gyulai zenei óvodától indult, és a Zeneakadémia nemzetközileg is ismert tanáraként ment nyugdíjba. Milyen állomásai voltak annak a pályaívnek, amely így fejeződött be?
• Elvégeztem a Zeneakadémiát zongora főtanszakon, de a legkevésbé azt műveltem, mert engem mindig nagyon érdekelt a nagy egész, a zene irodalma, a stílusai, a struktúrája, hangulata, maguk, akik alkották. Kezdettől fogva tanítottam, először Gyulán az óvodában, azután jött a Békés-tarhosi Zeneiskola, ahol nyolcvan gyereket bíztak rám. Óriási lecke volt, és óriási lökést adott, mert nekem ez lett a módszertantanárom, ott jöttem rá, hogy tanítványaim többet tanulhatnak egymástól, mint tőlem. Szegeden, a Pedagógiai Főiskolán azon vettem észre magam, hogy hetven végzős tanárjelölt hallgatónak kellett zeneelméletről, zenetörténetről előadást tartanom, de ez már más, komolyabb volt, mint Tarhoson a cseresznyefa alatt. Két év múlva mentem Pécsre a Zenetanárképzőbe, itt jött a „zeneelmélet-őrület”, mert nagy súllyal zeneelméleti órákat kaptam, ez lett később a szakmám. Innen pályáztam meg a budapesti Zenekonzervatóriumban megüresedett állást, amit el is nyertem. Sokfelé hívtak előadást tartani, Finnországba, Svájcba, Portugáliába, Olaszországba, az USA-ba. Visszatekintve aktív korszakomra, merő kísérletezésből állt az egész, mert sem pedagógiai végzettségem, sem zeneelmélet módszertantanárom nem volt, mégis a Zeneakadémiától mentem nyugdíjba, ahol zeneelmélet módszertant tanítottam zeneszerzés főtanszakos hallgatóknak.
• A szakmában úgy tartják nyilván, mint „legendás” zenetanárt, aki olyan száraz tantárgyat, mint a metodika, nagy hatással tanított, külföldre hívták kurzusokat tartani. Mi volt az a módszertan, amellyel ennyire eredményes tudott lenni?
• A zeneelméletnek nincs módszertana, nem hiszek a betűben, csak az élő előadásban. Én olyan módszertant adtam, ami tulajdonképpen egy rendszer, ami ráhúzható akármelyik zenei stílusra, tehát egy rendezési elv van benne. Azzal, hogy nem használtam módszertankönyvet, azt is elő akartam segíteni, hogy ne várjanak mindent a tanártól, hanem találjanak ki valamit maguktól is. Ahogy a módszer fokozatosan kialakult, az olyan folyamat volt, amit nem tudok fokról fokra elmondani, talán nem is volt mindig tudatos. Az egyik témám, az úgynevezett zenei diktálás, írás, olvasás, ma is rémálma a növendékeknek. Egy Kossuth-díjas tanár előadása előtt például, idegcsillapítót szedtek a diákok. Éreztem, hogy nem jól csinálják, mert nem lehet az jó, amit mindenki utál. Nálam ezt nagyon szerették, mert nem diktáltam, hanem azt mondtam, hogy a hangzó élmény egy varázslat folytán látvánnyá változik. Amit hallottak, abból kép lett, vagy amit képként láttak maguk előtt, azt átvarázsolták hanggá, meg tudták szólaltatni. Ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor huszonnégy éves koromban azt mondtam a kis gyulai zeneóvodásaimnak, amikor a Gólya, gólya gilicét tanultuk, hogy rajzoljanak le egy gólyát, vagy a Katalinka, szállj el után rajzoltunk egy katicabogarat. Amikor tele volt a tábla, akkor elénekeltem, elzongoráztam egy ilyen kis dalt, és mondtam, hogy keresd meg a képét.
• Az ilyen pálya azonban általában nem sima, az eredeti személyiségeknek mindig akadnak irigyeik.
• De mennyire! Erről a témáról országosan rengeteg előadást tartottam, mert ez egy buktató téma a zenetanításban. Legalábbis az volt, mert ma már nincs is igazából zenetanítás, legalábbis olyan, amilyent Kodály megálmodott. Az Egri Pedagógiai Főiskolán például látványosan kivonultak a módszertantanárok az előadásomról. A szakfelügyelők, a kollégák, mindig azt mondták, hogy könnyű neked, mert csupa tehetséges növendéked van, de ha a gyerek nem teljesített, akkor rossz tanár voltál. Ezt tapasztaltam végig, de nem törődtem vele.
• Annyi évtized után miért jött vissza Gyulára?
• A „Konzi”-ban, az első módszertani órámon ott ültek ezek a borzas hajú zsenik, hatalmas öntudattal és végigmértek, hogy mit is akarok ott. A zeneelméletre fakultatívan lehetett jelentkezni, és amikor nyugdíjba mentem, akkor negyvenketten iratkoztak be a különböző szakokról. Azt mondtam magamban, hogy most vagyok a csúcson, de érzem, hogy belül mennyire fáradt vagyok, most kell elmennem. Ekkor jöttem Gyulára, részben férjem, Bántai Vilmos fuvolaművész akaratához igazodva, aki ezt sajnos már nem érhette meg. Neki, fővárosi születésű lévén, Gyula volt a vidék, ahol rokonok élnek, ő választotta ki ezt az Eötvös utcai lakást, mint csöndes helyet. Most szegény nagyon csalódott lenne, mert az ablakot alig lehet kinyitni a forgalom miatt.
• Évtizedekig oktatta a zenét, most, hogy nyugdíjas, milyen kapcsolatban van vele? Kiknek a zenéjét hallgatja legszívesebben?
• Ami a leglényegesebb: most lehetek igazán, a magam valójában zeneszerető, zenében élő ember, mert az oktatás nem zavar ebben. A romantikus zene távol áll tőlem, de túl vagyok Mozarton is, túl könnyű, túl egyszerű. Mindenekelőtt Bachot szeretem, rajta kívül Palestrinát, Monteverdit és Brahmsot. Persze sok mű van, amelyet kedvelek, bármelyik szerzőtől, aki utat talál az ember lelkéhez: Händel, Vivaldi, Telemann, a barokk szerzők, Corelli és a többiek. Akire azonban úgy néz föl az ember, hogy nagyon-nagyon fel kell nyújtani a nyakat, az mégis Bach. Bach zenéje egyszerűen fölrepíti az embert, olyan, mint egy ima. Nem régen kaptam egy lemezt, amelyen egy fantasztikusan nehéz zongoramű, a Bach Goldberg-variációk hangzik el, Glenn Gould, már nem élő kanadai zongoraművész előadásában. Egy ideje ő foglalkoztat, mert játéka olyan állapotba vezetett be, ahol a zene imádság és Isten közelébe visz.
• Úgy tudom, hogy itt egy kis társasági élet van Ön körül.
• Igen, de nem hagyományos értelemben, azaz nem úgy, hogy kávézás közben az éppen jelen nem levők magánéletét beszéljük meg. Szeretem az Eötvös utcát, a fákat, ahogy kinézek az ablakon, a nehány barátomat itt Gyulán és szerte az országban, akik az én szellemi családom. A szó nemes, szép értelmében nagyon sok kedves ismerősöm van, ami még súrolja is a barátság fogalmát. Nem beszélve a rokonokról, itt él egyetlen testvérem, Márki-Zayné Kató és népes családja. Szellemi partnereim vannak, mint például Perlaki Attila vagy Illyésné Edda, akivel zenéről és sok minden másról németül tudok beszélgetni. Sok kedves barátnőm van, akikkel kedves dolog, esemény együtt lenni. Harminc tanítványommal tartok állandó kapcsolatot, köztük gyulaiakkal, mint Áchim Erzsike, büszkeségem Kertész Attila vagy Halmos Anikó, aki a leghűségesebb. Sopronban él Szokolay Sanyi, akit 14 éves korában kezdtem el tanítani, és azóta töretlen a kapcsolatunk. Meglátogatnak, felkeresnek, de ebédet már nem főzök nekik, csak beszélgetünk.
