Önmegvalósításra vágyó, lázadó tini voltam, s így nem igazán könnyítettem meg szüleim életét. Meggyőzhetetlen ifjonc lelkem a maga útját kívánta járni, és nem értettem, hogy miért mondogatják nekem, hogy: „Addig örülj, míg gyerek vagy!”. De hisz ebben a korban mindenki bölcsnek és érettnek képzeli magát, nem?!
A hibát ott követi el az ember, hogy tizenévesen azt hiszi, hogy felnőttnek lenni egyszerű. Ez késztet minket arra, hogy fejvesztve meneküljünk szülőházunk falai közül, és minél előbb önállóak meg függetlenek legyünk. Mert mind makacsul vágyunk a szabadságra. Később aztán eljön a pillanat, amikor eltűnődünk, hibáztunk-e, amikor mindenáron felnőttek akartunk lenni, és sürgetni próbáltuk az életet. Valószínűleg igen.
Ma már, több év és kilométer távlatából, foggal-körömmel ragaszkodom minden gyermekkori emlékemhez. Felfoghatatlan, hogy akkor nem vettem észre, milyen szerencsés vagyok, és ostobán rohantam a nagybetűs élet felé. Ahelyett, hogy kiélveztem volna gondtalan gyermekkorom legboldogabb időszakát, mindig valami többre, jobbra vágytam, pedig mindenem megvolt. Bosszantó, hogy erre is csak utólag ébred rá az ember.
Az élet egyébként is gyorsan elröpül, ezért nem szabadna siettetnünk az eseményeket. Törvényszerű ugyan, hogy a tinédzserek idejekorán akarnak felnőttek lenni, de ha az efféle vágyódásaink uralják mindennapjainkat, akkor könnyen lemaradhatunk saját életünkről, és tartalmatlanul suhannak el mellettünk az évek.
Már jól tudom, hogy kivételesen szerencsés ember vagyok. Csodálatos szülők és imádnivaló testvérek körében nőttem fel, akik boldog éveket ajándékoztak nekem. Már csak azt sajnálom, hogy nem jutott eszembe korábban köszönetet mondani mindezért.
