A rádiók és televíziós csatornák nagy része mindig is azon munkálkodott, hogy ontsa magából a zenét, no meg az annak csúfolt hangtákolmányokat. Az utóbbi évek technikai fejlődésének köszönhetően ma már mindenhová eljutott a multimédia. Jó, hogy a muzsika spektruma továbblépett a kultúrkörök tűkeskeny rétegének kiváltságán, ugyanakkor éppen emiatt ma már mindenki önjelölt esztéta, és elképesztő módon ért a zenéhez.
Mégis hangszennyezéstől szenvedünk lépten-nyomon, a vendéglátóegységekben, a boltokban, a fodrásznál, az utcán. Csaknem másfél évszázaddal Edison első hangrögzítő- és visszajátszó készüléke és mintegy száz évvel a rádiózás feltalálása után még mindig csekély a zajkultúránk.
Miért erőltetnek ránk kétes hangokat mindenütt, pláne, ahol azért fizetünk, hogy kellemesen érezzük magunkat? Kinek szól az például egy menő vendéglőben? Talán annak az idős házaspárnak, amelyik a sarokban csendesen mosolyogva ünnepli a sokadik évfordulóját? Amott egy üzleti vacsora zajlik, az ürülő borosüvegtől egyre fesztelenebb a légkör. Nekik? Vagy annak az ifjú párnak az ablaknál? A fiú mindent bevetett: vörös rózsa az asztalon, fél keze a zsebébe dugdosva a megfelelő pillanatot várja. A pincér kifogástalan öltözékben és tartásban hozza ki a bőrkötésű étlapot, majd megfelelő évjáratú és hőmérsékletű bort szolgál fel ízléses kristálypohárban. Minden tökéletes… lehetne, ha ezalatt nem koccanna össze az ember foga a ZS-kategóriás gépzenétől: du’tsz, du’tsz, du’tsz, du’tsz, közben szaggatottan szólózik egy irtózatos sarokcsiszoló.
Ha már akkora szakértői vagyunk a zenének, miért nem halljuk ezt? Azt miért vesszük észre, ha pecsétes az abrosz, ha nem makulátlan a tányér, netalán giccses a műanyag asztaldísz? Miért érezzük meg a pincér hangjában a leheletfinom gúnyt, és miért csavarja az orrunkat, ha nyitva maradt a klozetajtó? Azt miért nem érzékeljük, hogy ugyanabban a pillanatban szenny ömlik ki a hangszóróból? Majdnem akkora, mint az előbb említett helyiségből. De legalább akkora hangerővel.