Fél óra volt hátra az indulásig. A vonatablakból a feltúrt állomást és a kupola mellett álldogáló munkásokat bámulta. A délutáni fények álmosan nyújtóztak el a falakon és a tetőn, pirosra festve a távolság miatt alig kivehető arcokat.
Azon gondolkodott, vajon milyen lesz újra találkozni. Felkutathatók-e a régi emlékek? Az örökké tartó ücsörgések a sötétbe burkolózó Tisza-parton, a felhőtlen borozások a Zápor Józsiban, a zsúfolt szoba az Osztrovszky utcai lakásban, az a szilveszteri csók.
A zötykölődő tájban ismerős pontokat fedezett fel. A tavaszt váró földeken őzek álltak körbe egy hatalmasra duzzadt tócsát, elhagyatott peronok, öreg házak, kopasz fák tűntek el a szántók végtelenbe futó párhuzamosai között. Már besötétedett, mire megérkezett. A város a szokott, polgári eleganciájával fogadta, ugyanaz volt, de mégis valahogy más. A vadonatúj villamosok az Európa ligethez tartottak, az indóházhoz közeli kávézó helyén dohánybolt nyílt, az elöregedett macskaköveket fényesebbre cserélték.
A hátrahagyott idő vonásaikon is nyomott hagyott, a megvalósult és meg nem valósult álmok pókháló vékonyságú barázdákat rajzoltak homlokukra. Csak a baráti tereferék nem változtak semmit. Beszéltek vágyakról, eltűnt szerelmekről, ismeretlen sorsokról, a hétköznapok megfoghatatlan boldogságáról, a derékra felkúszott kilókról és arról a zsúfolt, Osztrovszky utcai szobáról. Bár hármójukat kilométerek választották el egymástól, az a láthatatlan, szívtájékról szálazódó fonal valahogy megmaradt.
Történetük ugyanonnan folytatódott. Majdnem ugyanonnan.
