Mi az ember fizikai létének elsődleges szükséglete? Mi az, ami nélkül leghamarabb elvesznénk a Földön? Aminek hiányához semmi más nem fogható? Könnyű kitalálni: a lélegezhető levegő. Míg alvás, élelem vagy ivás nélkül napokig is kibírná kétlábú fajtánk, megfelelő oxigénellátás híján, néhány perc után még a gyöngyhalászok is feldobnák a búvárbakancsot.
Persze, ez senkinek sem újdonság. Az „evolúció csúcsa” viszont könnyelmű. Teljesen természetesnek és nyilvánvalónak veszi azt, amitől legfőképpen függ a léte. A növényekkel ellentétben, az ember nem tudja „konyhai körülmények” között előállítani ezt az isteni ajándékot. Ám sokkal könnyebb elrontania a tökéletes összetételű gázelegyet a sok, többé-kevésbé szükséges, civilizációs fityfenével. A fosszilis erőművek, a gépjárművek, vegyszeripar, a radioaktív tevékenységek és még számtalan hasonló dolog mind ezt teszi. Naiv és utópisztikus lenne azonban mindezek felett pálcát törni vagy farkast kiáltani, hiszen minden éremnek több oldala van. Csupán oda kellene figyelnünk, vigyáznunk kellene a láthatatlan őselemre. Figyelni arra, hogy szinte bármi dolgot létrehozunk, veszélyeztetjük vele saját lélegzetünket, életünket.
Egy hirtelen jött légúti nyavalya okozta légszomj sok efféle gondolatra sarkallja az embert. Betegen fetrengve „van ideje” ilyesmin merengeni. Pedig épphogy nincs idő. Fizikumunk legfontosabb igénye nem tud várni, azonnal kell. Nem tudja megvárni, míg tüzelőt gyűjtünk, míg felforraljuk, míg megérkezik a mentő, vagy míg feltalál valaki valamilyen használható kütyüt. Ha nincs jó levegő, akkor végünk.
De úgy tűnik, hogy egy-egy jelentős gyógyszerkiadás, néhány fulladásos perc vagy egy tragédia sem változtat nagyon semmin. Előbb-utóbb visszajutunk a mókuskerékbe, és nem foglalkozunk az efféle szélmalomharcokkal. Egészen utolsó lélegzetünkig.
