Mind ismerjük a 100 évvel ezelőtti háború történetét. Hallottunk a borzalmairól, olvastunk a katonák hőstetteiről és a világégés más eseményeiről. De vajon hányszor jutnak eszünkbe azok, akik a hadi kórházakba tömegesen érkező sérült honvédek sebeit gyógyították? Vajon kik voltak azok a hősnők, akik a halál közelébe léptek, hogy enyhíthessenek a hazáért küzdő katonák fájdalmain? Róluk ritkán hallhatunk. Ezt a mulasztást igyekszik pótolni Topolcsányi Laura Doktornők című darabja, amelyet január 20-án a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központ is műsorára tűzött. Az Erkel-bérlet előadására több százan voltak kíváncsiak.
Az Árkosi Árpád rendezte színművet zenés vígjátéknak hirdették, ám bizonyos értelemben mindkét szót cáfolhatnánk. A zenét az előadás során főként a szomorúsággal teli honvéd nóták – olykor igencsak halk – dúdolgatása jelentette, amit egy egyszerű harmonikadallam kísért – szintén csak úgy erőtlenül, csendesen pislákolva. A dalok nem törtek fel hangosan a prózai szövegek közül, nem párosultak táncos koreográfiákkal, nem kerültek direkt módon középpontba, ám visszafogott megszólalásukkal mégis elérték céljukat. A nóták legtöbbjét egyébként a Jankovits József, Liszt-díjas művész által alakított Jenő bácsi danolta távolba meredt üres tekintettel. Ő példázta azt az alakot, akit a háború szörnyűségei lelkileg zúztak össze. Jenő bácsi a fiát gyászolta, akit a szeme láttára öltek meg.
A darab vígjátéknak sem nevezhető, hiszen bár a keserű látványt valóban gyakran törte meg egy-egy jól kitalált humoros csattanó, mégis túlzás vígjátéknak minősíteni egy olyan darabot, amely az első világháborús tábori kórházak miliőjébe enged betekintést. Szűnni nem akaró hangoktól sokkolt katonák, karon, lábon és szíven lőtt harcosok forgolódtak a jelenetekben, köztük például Kálmán is, aki eredetileg festő volt, ám épp szemsérüléssel hozták be a kórházba. Fejét véres kötszer borította.
Az előadás díszlete a maga egyszerűségével, kopott fehérségével, megfelelően adta vissza a hadikórházak látványát és hangulatát. A betegek körül segítő doktornők nyüzsgölődtek, fiatalabbak és idősebbek. Ők nemcsak a testi sérüléseket ápolták, de próbáltak életkedvet önteni a háborútól megkeseredett katonákba. A betegek között azonban olyan is akadt, aki hangosan éltette a harcot. Bár kezüket, lábukat meglőtték a fronton, már arra vártak, hogy visszamenjenek küzdeni.
A Bencze Ilona Jászai Mari-díjas színművész által megformált Vilma doktornő volt a darab központi szereplője. Ha a kórterembe lépett, valamiféle melegség töltötte el a szobát. A néző szinte úgy érezte, hogy a doktornő képzeletben magához öleli az összes szereplőt, mintha csak ő tartaná egységben a különféle múlttal rendelkező embereket. Az arcáról minden pillanatban szeretet sugárzott, pedig neki is igen hosszú utat kellett megjárnia a zürichi orvosi egyetemtől egészen odáig, hogy nő létére végre Magyarországon is doktorrá avassák.
Bencze Ilona csodás játéka mellett azonban az előadás kiemelkedő alakítások garmadát vonultatta fel. Az egyik épp Bódi Barbara nevéhez köthető, aki Katóka szerepében lépett színpadra a második felvonásban. Ő a katonák testi vágyait elégítette ki korábban, ám ezúttal nővérnek osztották be. A színésznő energikus jelenlétével és lehengerlő énekhangjával szinte megbabonázta a közönséget. Emellett viszont nem feledkezhetünk meg Jankovits József, Győri Péter, Bácsatyai Gergely vagy Rárósi Anita játékáról sem.
A színmű egyik érdekessége az, hogy nincs konkrét eseményszála. Nincs egy cselekménysorozat, amit követhetne az ember, ami állandó kíváncsisággal és éberséggel töltené el a nézőt. Nem rendelkezik a bonyodalom, a kibontakozás vagy a tetőpont szerkezeti állomásaival. Épp ezért a közönség olykor kissé erőtlennek és kevésbé lendületesnek érezheti a darabot, ám az iróniával és ellentmondásokkal teli humoros megjegyzések gondoskodnak arról, hogy gondolataink visszataláljanak az előadáshoz.
A darab vége felé különös hír érkezett a külvilágból: a frontokon karácsonyi dalokat énekelnek, egymást ajándékozza a francia és német, az orosz és magyar katona. Tehát maradt még nyoma emberségnek és szeretetnek a világban. A hír hallatán a kórházban karácsonyi ünnepséget ültek, melyben a betegek és a doktornők is részt vettek. A János vitézt adták elő – darabot a darabban.
Az előadás egyfajta kortünetként is értelmezendő, mely – a szokottól eltérően – a háború hősnőit helyezi fókuszba. A színmű végső igazságát is épp Vilma doktornő fogalmazza meg a nézők számára, amikor azt mondja: a háború egyszer úgyis véget ér, és ha vége a háborúnak, akkor az emberek majd újra keresni fogják a szeretetet, ami nem veszett el, csak megsebesült.
