Az ablak alatt egy kopasz fa kéredzkedett az ég felé. Korhadt ágain fekete varjak károgtak, miközben a dermesztő hidegben egy lélek sem suhant el a város utcáin. A sűrű felhők szürke árnyat vetettek a csendbe burkolózott közterek elhagyatott kövezetére. Eltűnt az ünnep melege, kifakultak az élet színei…
Az emberek otthonaik mélyén bujkáltak. Nem merészkedtek ki, hogy részesei lehessenek az áhított változás, a tömegesen éltetett új korszak első pillanatainak. Hátat fordítottak mindannak, amit kérkedő ruháikba bújva, mámoros bódulatban, pazarló vigadás közepette mindennél jobban vágytak néhány órával azelőtt.
Egyeseket az örömkeltő nedű ismert „visszhangja” gátolt meg abban, hogy körülnézzenek a csillogó reményeken sarjadó „ma született” világban, míg másokat csalódottságuk zárt hajlékuk börtönébe. Utóbbiak az élet céltalanságán merengtek talán, mert megint csak addig jutottak, mint egy évvel ezelőtt. Ők a jövő csalogató lehetőségei helyett az elszalasztott múltbéli esélyekre és az elkövetett bűnökre koncentráltak. Egy jobb életért könyörögtek, egy „boldog új évért” fohászkodtak.
Az „életexpressz” azonban egyelőre a szokott nyomvonalon zötyög tovább. Még a koccintáskor tett fogadalmak sem sürgethetik gondosan dédelgetett álmaink beteljesülését. Az újév csak akkor múlhatja felül a korábbit, ha az ember eldönti: félelmekkel teli poggyászai közé bújva, utasként kapaszkodik fel a szerelvényre, vagy képes hátrahagyni bőröndjeit, végigverekedni magát a vagonokon és végül maga vezetni a mozdonyt?!
…kinyitottam az ablakot, és belélegeztem az előttem álló, csodákkal teli új esztendő első napjának hűvös aromáját. A kipufogógázokkal teli levegő kissé csavarta az orrom, de én csak mosolyogtam. A szívem helyén egy kezelhetetlen boldogságkoncentrátum dobogott, és én bizarr kedvességgel tekintettem a világra. Elhatározásom minden porcikámat erővel töltötte meg. Bizakodó elégedettséggel léptem el az ablaktól.
