Vagyunk még páran, kik egykor a Dob utca hatban. Mi sem változott. Ha kiürül a doboz, bizton számíthatunk rá: „Cigeretta? Ott, az asztalon. Szíjja csak!” – s folytatásként a remények, hitek, jó ügyért jó dühök; s a polcokon a ronggyá olvasott Máraik.
Akik egykor a Dob utca hatban, s azután, hogy egymásnak feszültünk jobbról is, meg balról is, végül majd kiegyezünk Máraiban. Bár nem „ugyanazt” a Márait olvassuk – azóta sem. Most már a fiatalok küzdenek nem vörös, de más színű polipokkal – hol ellenzékben, hol az ellenzéknél is nehezebb választott szerepekben. S most is van, ki elvitatná fejünk fölül a fedelet. Szóval, ha erre jár, várja a régi, jól ismert formula; ma is, s már megint: „mindig a parvenü s a bugris”. Semmi nem változott. A városból még mindig van egy darab. Őszi estéken az Árpád utca, délutánonként a Reinhardt-terasz. S a lányok, meg a hitek. Akad még jó szó, vetett ágy, falat kenyér. Autó több van, vers kevesebb, amúgy nem sok minden változott. S az egykori látogatók őszbe csavarodott ifjúsága is az utcákon bitangol. Ne feledjem, a foszló időben megvan még az Újság is, a büszke fejléccel: 1956 alapító szerkesztő… – POLGÁRI HETILAP. S van most is ifjú redaktor, meg hírekért futó jó betűvetők – az ismerős, nyomdaillatú papír, olvasni hétvégi délutánokon.
Lassan mi is elmondhatjuk, Bibó után szabadon; a fejfára pedig: „élt három évet” – csak nekünk ’90–’93, mikor bennünket is megcsalt a bekötött szemű, amúgy is vak remény: lesz, lehet még jobb is. Akkor mi is hittünk még, mint egykor Bibó, amikor a Kassai Polgár már készült Nyugatra, az anyanyelv nélküli süket emigrációba. – Igaz ’73-ban már itt volt a „Föld, föld!…” első példánya a gyűrött abroszú kerek asztalon. Azok a felejthetetlen, éjszakába nyúló esték. Akkor is, és azóta is, hogy M-S után megint csak M-S-t olvassuk. S ha úgy alakul, megyünk megint este tízkor „Tünde nézőbe” – az udvari ablakon kopogva a jelszót: „Hajrá Dózsa!”. És Ladics Gyurka bácsi most is ott sétál a nyári estében, zsebében a felbontatlan levelekkel. Van még ősz és tavasz, meg véghetetlen nyarak – véghetetlen beszélgetésekkel. Mikor majd mi is indulunk, a könnyű poggyász mellé rakunk nehéz emlékeket. De addig is: „Krúdy, Márai, Németh László” – lenge szoknyák, csábos mosolyok; könyvek, versek és viták. Ha egyszer mégis erre járna, egy férfias kézfogás erejéig nézzen be hozzánk!
