Szinte hihetetlen. Még egymástól messze, külön-külön is rákérdezünk: mit csinált, hova ment? Mert mindig ment valahova. Hol Pesten munkáját végezve, a barátokkal találkozva, hol Gyulán, édesanyjához sietve a Béke sugárúton, vagy a Bajza utcában. Budapestet már fiatalon, technikumba járó diákként megismerte. A barátok segítettek a beilleszkedésben, amit ő soha sem felejtett el. Később a média világában dolgozott, de… igazi sajtós volt, a dolog jó és nemes értelmében. Lindi – mert mindenki így hívta - üldögélhetett volna irodában, fogalmazhatott volna feljegyzéseket, meg utasítgató telefonokat, de nem tette. Inkább ment. Ment az újságírókhoz, de inkább velük mindenhova: szakmai tájékoztatókra és külföldi tanulmányutakra, országos hírű médiaszemélyiségekkel és diákújságírókkal egyaránt. Mert a lényeg a hír volt, az érdekesség, aminek el kell jutnia az emberekhez, és amelyeknek szakszerű megfogalmazásában, a megfelelő adatháttér előbányászásában, eljuttatásában mindig szívesen segített.
Vidám volt, jókedvű, de nem komolytalan. Színesek voltak a történetei – emlékszel, mikor a TUV Rheiland kölni laboratóriumában láttuk betonfalnak ütköztetni az autót, amelyben az Oszkárnak semmi baja nem lett; emlékszel, mikor a pilzeni sörgyárban 25 literes kancsóból itattak minket… - de ezek a történetek soha nem voltak hencegők, soha nem voltak fölényeskedők.
És igen: sokáig hivatalnok volt, minisztériumi irodában volt a munkahelye, de újságírók között folyt az élete, többnyire házon kívül. Ezért maradtak meg az életkor, meg az ország helyzetének változása után is a kapcsolatai, a barátai – akik közé büszkén sorolhatjuk magunkat is – és ezért maradhatott meg teljes sértetlenségében Lindi természetes tartozéka, a dolgok derűsen kezelése, a jókedve.
Gyulára mindig hazajött. Tagja volt a városunkból elszármazottak budapesti körének és a Városbarátoknak. Lelkesen támogatta a lokálpatrióta kezdeményezéseket. Az élet sújtotta nehéz pillanatokban is érdekelte a másik ember, odafigyelt a barátaira. Önzetlen volt és jó.
És ezért nehéz, nagyon nehéz és fájdalmas elhinni, hogy elment.
Bognár Nándor, Durkó Károly, Székely Árpád
