Megilletődve és megszeppenve fogadták a piros ruhás, fehér szakállas, fekete napszemüveges alakot. A Mikulás – vagy ahogy a rendszerváltás előtt születettek emlegetik gyakorta: a Télapó – magától értetődő módon, mesenézés közben lépett be a szobába. Érkeztét nem kísérték látványos akrobatamutatványok, a kémény helyett az ajtót választotta, szánját Citroënre cserélte, de közeledtét halk csengőszó és néhány ho-ho-ho-hó felkiáltás is jelezte.
A nagyszakállú valóban különleges hatással van az egyébként igencsak vásott kölykökre. Bár a család egy része kissé tartott attól, hogy a Mikulás bácsinak sípcsontvédőre is szüksége lesz, a meglepett rosszcsontok, rácáfolva a prekoncepciókra, soha ilyen jól még nem viselkedtek. Gergő izgatottan, félve csücsült le a Télapó mellé, és szégyellős mosollyal az arcán ígérte meg, hogy egész évben szót fogad. Kolos komoly első osztályosként, tisztelettudóan, felnőttesen válaszolt az öregúr kérdéseire, s nem meglepő módon szintén szentül fogadta, hogy mindig és örökre jó lesz.
Azon az estén valahogy senkinek se tűnt fel, hogy az énekszóval búcsúztatott mesebeli lény szakálla műszőrméből van, s felöltője alatt egy párna vonalai rajzolódnak ki. Ott és akkor mindannyian részesei voltunk a nagy játéknak, hittünk benne, hogy a piros ruhás, fehér szakállas, fekete napszemüveges alak nem lehet más, csakis a Mikulás. És amiben igazán hiszünk, az valóra válik.
