„Egy jó mesében minden benne van, ami az élethez kell” – mondta dr. Kádár Annamária pszichológus, tréner november 25-én est, a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban tartott előadásában. Hiszen, ha a mesén, mint folyamaton megyünk végig, megfigyelhető a hős korábbi környezetéről való leválása, felnövekedésének nehézségei, a párkapcsolatok buktatói, illetve az önmegvalósításig vezető út. Ráadásul egy mesében nem csak a főhőssel – szegény legény, legkisebb királyfi – tudunk azonosulni, hanem valamennyi próbatételt jelentő állomásban is képesek lehetünk felfedezni önmagunkat, és mindegyikben ott az ígéret, hogy ha merünk vállalkozni az útra, ha rászánjuk magunkat az első lépés megtételére, csodás kalandokban lehet részünk. A döntés azonban a mi kezünkben van.
Mitől válik a mesehős útja a mi utunkká? A mágikus gondolkodás révén, ami által ki tudunk szakadni a hétköznapi realitásból, amikor nyitottá válunk az iránt, hogy velünk is történhet valamilyen nem várt fordulat, az a bizonyos csoda, ami a mesék lényegét is szolgálja. Mert a hétköznapokban sokszor várjuk a megfelelő momentumokat, és egy egész élet telhet el halogatásokkal, mivel olyan, hogy „jó momentum” nem létezik. A komfortzónában – más néven „mézmocsár” – ugyanis nincs fejlődés. Életbátorság kell, vagyis, hogy akkor is merjünk elindulni, ha nem érezzük magunkat teljesen felkészültnek.
A mesehős vándorútja a saját komfortzónánkból való kimozdulást jelenti, ahonnan erőforrásként hamuba sült pogácsákként visszük magunkkal lelki tartalékainkat, na és a sárkányok is a gyakran kishitűség vagy más belső félelmek, szorongások, és a királykisasszony kezét is értelmezhetjük saját jobbik részünk felfedezéseként.
Dr. Kádár Annamária azonban nem csak népmeséken keresztül mutatott rá arra, hogyan ismerhetünk magunkra, hallgatóinak különböző életmeséket, saját történeteket is adott.
A végső győzelem titka pedig nem is feltétlenül az ellenpólusok összeütközésében és felülkerekedésében van, hanem a nekirugaszkodás hogyanjában. Mert ha van bennünk szerendipitás, vagyis magunkban hordozzuk a mindennapok csodáira való nyitottság lehetőségét, akkor a sikerre is sokkal több az esélyünk.
De beszélt még Philip Zimbardo hat időperspektívájáról – ami érdekes módon nem csak az egyének, hanem népek sajátja is lehet –, a múlt pozitív vagy negatív látásáról, a jelen hedonista vagy fatalista jellegéről, a jövő célorientált és transzcendentális szemléletéről, és az áldások jelentőségéről.
Mert a vándorúthoz még a legelszántabb mesehősnek is szüksége van áldásra – dicséretre, jó szóra, szeretetre –, és az innen-onnan érkező segítség higgadt fogadására.
Vagyis a mese hőse nem kapkodja el az útját, ráér megtisztítani a kutat vagy levágni a fa ágait, azaz teljes valójával átélni a jelent, még akkor is, ha közben épp a sárkányhoz igyekszik, hisz tudja, hogy a leglényegesebb dolgok többnyire akkor történnek, amikor látszólag nincs is semmi jelentős.
A ma embere pedig sokszor mellékszereplőként rohangál át saját életén, és önmagának gyárt kifogásokat arról, hogy valami már eleve miért is nem fog sikerülni.
Pedig ahhoz, hogy mesehősök legyünk a saját életünkben, fontos végiggondolnunk, hogy mennyire mertük elhagyni a komfortzónánkat, milyen erőforrásokkal tudunk elindulni vágyaink megvalósítására, hol, mik és milyenek a sárkányaink, tudunk-e lassan végigvonulni a saját életünkön, át tudjuk-e keretezni a történeteinket és a megfelelő időperspektívában élni, illetve tudunk-e kitartóan harcolni a számunkra fontos célokért.
Az érzelmi intelligencia, flow-élmény, személyiségfejlesztés terén egyaránt jártas előadó zárásként azzal bocsátotta útjukra a jelenlévőket, hogy „kétféleképp élhetjük az életünket: vagy abban hiszünk, hogy minden varázslat, vagy abban, hogy semmi sem az. Ha az előbbi, az a mesehős útja, érdemes kipróbálni, aki pedig nem hiszi, járjon utána!”
