A nagy propeller háta mögött, a második hársfától kissé balra, a szigorú szorosságba kényszerített kisebb-nagyobb kőtáblák kimérte gyalogcsapáson jutok el hozzá. Szedegetem a hullott faleveleket. Ahogy kisgyerekként, amikor még Mamával mentünk ki a temetőbe. A családi sírhely a fősétány mellett áll, Mama ültetett, gereblyézett, én pedig szedegettem a hullott faleveleket. Végül a sok szürke kő között mindig elcsalingáztunk a nagy propeller háta mögé, a második hársfától kissé balra. A magában álló, dísztelen sírhelyhez.
Juliska, tudtam meg később, valamikor Anyától. A nevét. S hogy Mama testvére volt. Mama soha nem beszélt róla, s ott kint is csöndben tettük a dolgunkat, csak éreztem, ha nem is értettem, hogy vannak helyek, ahol nem laknak szavak. Csak félszavak néha Anyától, mint a háború, a haza vagy a hős. A háborút kardok, trombiták, Nagyapó csákós fotográfiájának fekete-fehér büszkesége, az Egri csillagok és győztesen hazatérő királyfik kezdték rajzolni bennem, nem gyönyörű fiatal lányok. Mert ha Mama szép volt, Juliska bizonyosan gyönyörű.
S a hősök? Hát Kinizsi, Hunyadi János vagy a szerencsét próbáló szegénylegény, később Akhilleusz, II. Rákóczi Ferenc s megannyi harcok névtelenjei. A lányok nem lesznek hősök, az amolyan katonadolog, csak királynők vagy szentek. Később, míg én nőttem, a hallgatás maradt, s a generációk csöndje, mint gazdagon szőtt, dús színű kelme tette láthatatlanná a fájdalmat.
Aztán elment Mama, majd Anya is, mire kérdésekké formálódott volna bennem a megismerés vágya. Nem vezet emlékezet Juliskához. Hátrahagyott, közös csöndben jutok el hozzá most is, ahogy mindig, a nagy propeller háta mögé, a második hársfától kissé balra.
Magában álló, dísztelen sírhely. Fábián Juliánna. Született 1924. Hősi halált halt 1944. október 6-án.
