Minden látszat mögött más valóság lakozik. Minden sérelem igazsága - mint egy érem két oldala - mindenkinek a magáé. Különösen olyan kényes területeknél, mint egy házasság vagy az annak végét jelentő válás. Meddig lehet esélyt adni az újrakezdésre, és hol kell meghúzni a legvégső határt? Ilyen, és ehhez hasonlatos kérdéseket feszeget a lengyel Agnieszka Osiecka egyfelvonásos "párkapcsolati társasjátéka" az Ő+Ő, ami Nagy Enikő és Szabó Győző előadásában múlt év októbere óta látható szerte az országban.
A Szegedi Pinceszínház és a Spirit Színház közös produkciójaként tavaly október vége óta futó darab először Budapesten a H 13-ban, majd idén márciustól a Thália Színházban látható, november 18-án pedig a gyulai közönség nézhette meg a Gyulai Várszínház színültig telt kamaratermében.
A színészek már akkor bent ültek a színen, amikor a nézők elfoglalták helyeiket, és még a nézőtéri fény is fent volt, amikor játszani kezdtek.
A helyszín egy nagyvárosból vidékre tartó vonat fülkéje, ahol az egyedül utazó dekoratív Barbara (Nagy Enikő) mellé betelepszik a férfi (Szabó Győző), ki mindenáron beszélgetést igyekszik kezdeményezni vele.
Nehezen indul, a nő csak foghegyről válaszolgat, aztán szép lassan mégiscsak enged, s megindul a dacos, majd egyre érdeklődőbb társalgás. A nő feszült, mert épp kimondott válásáról tart hazafelé, a férfi pedig a maga nagyképű macho módján segít neki átértékelni a helyzetet, hisz – mint kiderül - ő is túlesett már ezen.
Dinamikus fény- és hangeffektek váltják egymást, amire a közönség gyorsan és jól reagál, bár a színészek gesztusai még kicsit mesterkéltek, a párbeszédek sem élnek igazán, sietség van a levegőben, ami sajnos egészen az előadás végéig megmarad, nem hagyva kellő időt a hangsúlyok és gesztusok teljes kibontakoztatására.
Tehát férfi és nő pásztázzák egymást, keresve a szavak mögött meghúzódó őszinteséget és sebezhetőséget, aminek érintésével hol kiugranak szerepeikből, hol pedig mélyebb, ezáltal kényelmetlenebb kérdéseket szegezve mesélik el egymásnak a maguk történetét, eljátszva a másik fél partnereinek szerepeit az ismerkedéstől egészen a válást kiváltó konfliktusokig.
A férfi egy álarcosbálon ismerte meg nejét, ahová barátja szűk cipőjébe ment, s már épp hazafelé tartott, amikor meglátta őt. „Szép volt?” – kérdezte Barbara. „Igen, még az esküvő után is egy darabig, aztán megcsúnyult.” És szép lassan, mozaikszerűen kibontakozik, hogyan is kezdett szorítani a férfi részéről az akkor már egy egészen másféle cipő.”Már nem szerettem. Csak ültünk, és baromira idegesítettük egymást.”
Barbara is bizonygatja a maga igazságát, miszerint „a házasság a rabszolgatartás egyetlen legálisan fennmaradt formája”, és hogy még egyszer egészen biztos, hogy nem követné el ezt a hibát.
Dacra dac, vádra védekezés és visszatámadás, sérelmek hada röpköd a levegőben figyelmetlenségről, szeretethiányról, munkába menekülésről és elhagyatottságról, majd kissé elidőznek a mindkét fél életében megjelenő bizonyos harmadik személy szerepénél, minőségénél. Így látunk bókokkal és figyelmességgel hódító férfiakat és egy félresiklott életű bárpacsirtát is.
Gyilkos évődés játszódik közöttük, néha halványan felvillanó szimpátiával, ami mögött érződik, hogy ha be akarják venni egymás várát, előbb át kell úszni hozzá a vizes árkot.
Az örök Éva ezerarcú megjelenítőjeként Barbara még a szimbólumot jelképező almát is átnyújtja a férfinak, kinek kemény álarca mögül megannyi meghúzódó sértettség és fájdalom óvakodik elő. A nőnek ez olykor ijesztő, ezért hol pihenne inkább, hol olvasna kicsikét, mire a férfi egy Shakespeare-kötetet húz elő. „Nehéz vidéken beszerezni a kötelező olvasmányokat” – mondja, mert viszi haza gyermekeinek, akiket egyedül nevel.
Aztán tovább kutatják a válásukhoz vezető okokat, hogy másra vágytak, mint a társuk, és szép lassan ők is kezdenek elbeszélni egymás mellett.
A férfi a családja biztonságának megteremtéséért vállalt túlmunka mögé bújik, a nő a szeretetlenséget, az egymás mellett élt, kiüresedett életet okolja a végkifejletért.
- Ő folyton dolgozott, én meg csak sírtam és vágyakoztam valamire, valakire, az életre.
- Miért, hol van az az élet?
- Akárhol máshol.
- Nem, az élet itt és most van, és én úgy látom, hogy maga nem szerette a férjét.
- De hisz mindig csak ő meg a munkája volt a fontos.
- Minél többet dolgozik valaki, annál nagyobb szüksége van a szeretetre. Maga egyszerűen boldogtalan akart lenni, mert tetszett a meg nem értett feleség szerepe!
Villámként cikázó éles vádak, mindkét fél egyre agresszívebben hangoztatott maga igazával, minek tetőfokán a férfi egyszer csak kifakad:
- Én ezt nem játszom tovább!
- Akkor miért kezdted el?
- Azt hittem, hogy bírni fogom.
És ebben a pillanatban omlik le minden eddig köztük meredező bástya és védőfal, mert kiderül, hogy a házasságnak ugyanaz a cipője szorította mindkettejüket, melyből immár végérvényesen kilépve játszották el egymásnak az idegent, akinek könnyebben mesélhető el az élet drámája egy, a végtelenbe vivő vonatúton. Hiszen egy idegennek később nem kell állni tekintetében sem az ítéletet, sem a szánalmat.
- Egy pillanatra eszembe jutott, hogy újra feleségül tudnálak venni.
- De a múlt már nem térhet vissza többet. Én már egyszerűen nem bírtam ki veled.
- Mert másnak akartál látszani, mint ami vagy.
Agnieszka Osiecka modern hangszerelésű drámája Jantyik Csaba rendezésében – aki érdekességként megjegyzendő, hogy épp Nagy Enikő férje - jó lehetőséget ad a két fél történetének sokszínű kibontakoztatására, ami a játéktempó és a ritmus tagolásával igazán hangsúlyossá is válhatna. A mindössze egy órás játékidejű produkció így sajnos úgy roboghat el a néző mellett a hatás valódi kifejtése nélkül, mint egy végtelenbe robogó gyorsvonat.
