Az igazán korai kelés az egyik leglélekfacsaróbb rutinkellemetlenség az életben. Ebben a legtöbben egyetértenek velem, bár abban jogosan megoszlanak a vélemények, hogy mi az „igazán” korán. Abban megegyezhetünk, ha a kismutató már javában kaptat felfelé a vekker számlapján, azzal nem bagatellizálhatjuk el azt az epekeserű bosszúságot, amelyet egy „valóban” korai ébresztés okozhat. Persze sok mindentől függ a napkezdés. Repesve is pattanhat ki az ágyból az ember, ha éppen nyaralni indul Hawaiira!
Milyen gyönyörű szóval illette a magyar nyelv a hajnalt! Ez a simogatóan lágy kifejezés illik is egy enyhe nyári pirkadathoz, amikor az énekesmadarak hangversenye közepette megcsillan az aznap legelső nyalábja egy harmatcseppben. Ám aligha méltó a mostani megkurtult nappalokra jellemző hideg, nyirkos, kriptai sötét csendhez. Ahhoz inkább passzolna, mondjuk a „koromköd”.
Hiába csaltunk egy órácskát a téli időszámítással, az éjjeli sötétség már lekörözte a bónuszt. Őszintén sajnálom azokat, akik nap mint nap muszájból törik össze álmukat: a pékeket, az újságkihordókat, buszsofőröket és a többi hajnali melóshőst. Hihetnénk, hogy ők már betörtek, de távolról se mind. Egy több éve pék ismerősöm egyszerűen így legyint: „a koránkelés halál”.
Aki nehezen viseli, annak sok tanáccsal szolgálnak, például ha a tyúkokkal kel, hát tyúkokkal is feküdjön. Ám ezt nehezebb betartani, mint sokféleképpen értelmezni… Én azt javaslom, ha vaksötétben megszólal a gépkakas: üssük kupán, és rángassunk még egyet a lóbőrön: vackolva adjunk hálát az Égnek azért a plusz néhány percért.
