Bár nem villanyozott fel a hajnali kelés gondolata, a zsigereimben éreztem: nem mindennapi tapasztalás vár rám. Noha a hétvégi, rendhagyó cipővásárnak állítólag igen komoly hagyományai vannak, eleddig valahogyan kikerült a látószögemből.
A városi legendárium szerint kéthetente, szombatonként leányok és asszonyok kelnek útra, hogy kisebb-nagyobb csapatokba verbuválódva közelítsék meg a rituális helyszínt. Az ok egyszerű és prózai: minél olcsóbban beszerezni a már-már fétissé emelt álomlábbelit.
A tervezetthez képest kicsit késve, reggel hat óra körül érkeztünk meg a piacra. A látvány minden várakozásomat felülmúlta: hatalmas, egybefüggő massza morajlott a cipővásárlás bódító mámorában, míg a kísérőként érkező férfiak a fal mellett strázsálva, egykedvűen figyelték az eseményeket.
Közelebb érve a tömeg hierarchiájára is fény derült. A kezdők mobiltelefonnal világítottak a sötétben, és jó néhány dobozzal távoztak. A rutinosak mini zseblámpával érkeztek, és beérték két-három cipellővel. A legtapasztaltabbak fejlámpát hoztak magukkal, s csupán egyetlen topánkát kerestek, belátva, hogy ha engednek a kísértésnek, hamarosan külön lakrészt kell kialakítaniuk a tengernyi, jutányos áron vásárolt portékának.
A legeslegrutintalanabbak, azaz mi, világítás nélkül igyekeztek feltárni a pirkadatra csaknem teljesen kifosztott dobozok tartalmát. Se csizma, se sajtos-tejfölös lángos. Fél óra múlva egy közeli reggelizőhelyen vigasztaltuk magunkat, s a rutinrókák közé tartozó ismerőseink jóvoltából egy gyorstalpalón is átestünk. Már a korai ébredést se bántuk, régi cipőnkben kívántunk jó reggelt az álmosan nyújtózkodó városnak.
