Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek október 23-án Gyulán. Dr. Görgényi Ernő polgármester a városháza dísztermében tartott ünnepségen kiemelte: példaképként tekinthetünk az 56-os forradalmárokra, akik a szabadságért, a demokráciáért és az ország függetlenségéért harcolva kockára tették életüket, családjuk biztonságát és személyes szabadságukat.
A városvezető úgy fogalmazott: kötelességünk megbecsülni azokat az értékeket, amelyekért az 56-os nők és férfiak mindent hajlandók voltak feláldozni. Dr. Görgényi Ernő azt is mondta: az 56-os forradalom és szabadságharc ütötte a kommunizmus bástyáján azt a rést, ami miatt végül összedőlt a gonosz birodalma.
– A forradalom, paradox módon, leverésével aratott győzelmet. A szabadságharc letörése és az azt követő véres megtorlás ébresztette rá a világ nyugati felének addig ostoba vagy jóindulatúan önáltató részét arra, hogy a szovjet rendszer valójában brutális elnyomó gépezet. A mai nyugati baloldali értelmiség szellemi elődei ugyanis hosszú ideig védelmezték a sztálini típusú szovjet rendszert – hangzott el a beszédben.
A polgármester hangsúlyozta: a hősiesség és a tisztaság mellett a nemzeti egység volt a forradalom legcsodálatosabb jellemzője. Dr. Görgényi Ernő emlékeztetett rá, hogy 1956. október 27-én reggel 6-7 ezer gyulai és gyulavári gyűlt össze, és fogta meg egymás kezét a Petőfi téren.
– Mi, mai gyulaiak is álljunk ki a hazánkért és a szabadságjogok mellett, keressük az együttműködés lehetőségét, és egymással összefogva munkálkodjunk a közjóért, városunkért. Erre kötelez bennünket 56 szellemisége – zárta beszédét a városvezető.
A megemlékezést ünnepi műsor és koszorúzás zárta az Október 23. téren.
Az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható a polgármester emlékbeszéde.
***
„Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Márai Sándor idézett gondolataival köszöntöm Önöket és Önök között megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm azokat, akik 1956-ban a jó ügyet védték, és nem féltek kimondani azt, amiről egész lelkükkel tudták, hogy igaz. Mára minden jóérzésű ember számára világos, hogy az ügy, melyet védtek, jó volt, ezért jó volt az is, amit csináltak, mikor annak védelmére szegődtek.
Tisztelt Ünneplő Honfitársaim!
Az idén hetedik alkalommal választott Magyarország szabadon országgyűlést és önkormányzati képviselő-testületet. Az első szabad választások évében, 1990-ben születettek ma már felnőttek, és már több alkalommal élhettek választójogukkal. Sokan élünk ebben az országban, akik, bár a rendszerváltozás előtt születtünk, de már a szabad világba nőttünk bele, és természetesnek vesszük, hogy beleszólhatunk sorsunk alakításába. Sokan pedig – bár éltek a diktatúrában felnőttként, átélték, hogy milyen az, amikor csak vágyakozva gondolhat az ember a szabad világra, de esélyét sem látja, hogy megélheti azt valaha is – amikor eljött a szabadság, gyorsan megszokták azt, és ma már nem értékelik kellőképpen. „Felszabadulni semmi, az igazán fárasztó feladat, hogy megtudjuk, mit kezdjünk a szabadsággal” – írta André Gide francia szerző. Milyen találó gondolat, milyen jól illik Magyarország elmúlt két és fél évtizedére!
Szerintem ha meg akarjuk tudni, hogy mit is kezdjünk a szabadsággal, először is meg kell becsülni az állapotot önmagát. Ha jobban belegondolunk, ehhez még mindig ideális feltételek vannak. Velünk vannak ugyanis még, élő példaképként azok a kiváló emberek, akik egykor, 1956 októberében harcoltak a szabadságért, a demokráciáért, Magyarország függetlenségéért. Harcukkal pedig mindent kockáztattak. Mindent, ahogyan mi azt ma elképzelni is nehezen tudjuk. Mi, a mai kor embere sokszor jelentéktelen változásoktól is félünk. Érthető szorongással figyeljük valamely jól-rosszul működő, de megszokott rendszer átszervezését, vagy a bizonyos fogyasztási javak, szolgáltatások árának emeléséről szóló híreket. Ezek a változások mindig kockázatokat jelentenek megszokott életünkben, ki tudja, minek mi lesz a vége, miként érint bennünket.
Ebből a nézőpontból érdemes elképzelni: micsoda bátorság lehetett 1956 magyarjainak lelkében, amikor alig egy évtizeddel az emberiség talán legszörnyűbb pusztító háborúja, a II. világháború után, felkeltek az akkori világ legerősebb hadseregével rendelkező szovjet birodalom ellen, fellázadtak egy kegyetlen elnyomó rendszerrel szemben, hogy mindent megváltoztassanak. Mindent kockára tettek: az életüket, családjuk biztonságát, személyes szabadságukat, egzisztenciájukat. Mindent! Kiálltak magukért, a véleményükért, a nemzeti érdekekért és egyetemes emberi értékekért.
Mi még találkozhatunk velük és lelkünk melegedhet a hazáért és a szabadságért lángoló szívük tüzénél. Mert amely értékekért az 56-os bátor nők és férfiak mindent hajlandóak voltak feláldozni, azokat az értékeket kötelességünk megbecsülni, már csak azért is, mert végső soron nekik, az 56-os forradalmároknak köszönhetjük, hogy birtokolhatjuk azokat.
Mondjuk ki újra: bár forradalmunkat és szabadságharcunkat a hazaárulók ármánykodása és a katonai túlerő leverte, de végül mégis győzött, győzedelmeskedett a jó. Az 56-os forradalom és szabadságharc ütötte a kommunizmus bástyáján azt a rést, amely miatt végül összedőlt a gonosz birodalma 1990-re.
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” Így írt rólunk Albert Camus francia író.
Ez az idézet is mutatja, hogy a forradalom – paradox módon - leverésével aratott győzelmet. A szabadságharc letörése és az ezt követő véres megtorlás ébresztette rá a világ nyugati felének addig ostoba, vagy jóindulatúan önáltató részét is arra, hogy a szovjet rendszer egy brutális elnyomó rendszer. A mai nyugati baloldali értelmiség szellemi elődei ugyanis hosszú ideig védelmezték a sztálini tipusú szovjet rendszert. Messziről, Párizsból, Londonból, New Yorkból, a szabadság és jólét városaiból szépnek látták és láttatták a megvalósult kommunizmust. Semmi nem téríthette ki őket vak hitükből, mellyel a szocializmusnak nevezett tömeggyilkosságot pártolták. Pontosabban semmi nem téríthette ki őket vak hitükből 1956 novemberéig. Ekkor azonban sokan rádöbbentek a valóságra azok közül, akiket Sztálin cinikusan hasznos idiótáknak nevezett, hiszen a nyugati világban ők tették szalonképessé minden idők egyik legnagyobb tömeggyilkosát. 1956 volt tehát a nagy választóvonal. Érdemes felidézni Jean Paul Sartre erről szóló gondolatait.
„Nyugati kommunisták még sosem voltak ennyire elszigetelve, sosem volt még ekkora zavar bennük, sosem aratott még ilyen zajos győzelmet felettük a jobboldal. [...] November másodika, harmadika napjaiban, amikor bejelentette a rádió a szovjet erősítések Magyarországra érkezését, a baloldal embere, a Szovjetunió és a kommunizmus barátai Franciaországban és máshol egy erőszakos hatalomátvétel következményeit méregették, és azt mondták: ez lehetetlen, ezt nem fogják megtenni.
Megtették. De minek a nevében és mit akartak megmenteni?”
Ez a néhány mondat kitűnően tükrözi a nyugati baloldali értelmiség kiábrándulását. Addig tévedhetetlennek hitték magukat, és támogatták, mentegették a kommunista bűnöket. Megjegyzem, manapság az ő szellemi utódaik folytatnak Magyarország ellen inkvizíciós eljárásokra emlékeztető szellemi és politikai hadjáratokat. Egyszer talán ez ügyben is kijózanodnak.
1956-ban a pesti srácok, és a vidéki, így gyulai és gyulavári fiatalok, munkások,nparasztok és értelmiségiek áldozatos harca világított rá az egész világ előtt az igazságra. Mi tehát még ismerhetünk azok közül néhányat, akik hősies kiállásukkal felnyitották Camus, Sartre és még sok más nyugati entellektüel szemét. Ezek a szó nemes értelmében vett egyszerű emberek vívták ki a magyarság számára a szabad világ csodálatát, egyúttal rádöbbentettek az igazságra minden jóakaratú embert, bárhol is éljen.
Ezt nem egyenként tették. A titkuk az összefogás volt. Bár Gyulán csak napokkal később bontakoztak ki a forradalmi események, de amikor elindult, az emberek egyből egymásra találtak. A forradalomnak, annak hősiessége és tisztasága mellett a nemzeti egység volt a legcsodálatosabb jellemzője. Nem azt nézték a magyarok, nem azt vizsgálták a gyulaiak, hogy mi választja el őket a másiktól, hanem csak azt, hogy mi köti össze őket egymással, mit tehetnek közösen a hazájukért, városukért.
Amikor október 27-én reggel összegyűltek a gyulaiak és gyulaváriak a városháza előtt, 6-7 ezer ember megfogta egymás kezét és megesküdött: „Rabok tovább nem leszünk!” Ehhez az egységhez olyan hiteles forradalmi vezetők is társultak, mint Nádházi János, a forradalmi bizottság elnöke, M. Szabó András, forradalmi polgármester, Hraskó Károly, Lőrincz János, Radóczy András, Sántha György, Sárdi Mártonné forradalmi bizottsági tagok és még sok kiváló gyulai polgár.
Sajnos akkor is voltak hazaárulók, mint ahogyan történelmünk során mindig akadt olyan politikai kisebbség, amely valamely idegen hatalomnak felajánlkozva, annak kiszolgálójaként kívánt uralkodni a magyar nemzeten. Emlékszünk: voltak, akik Bizáncnak, majd a töröknek, mások a Habsburgnak ajánlkoztak fel. Kun Béláéknak és Károlyi Mihályéknak az is elég volt, ha bukásukat követően lejáratják hazánkat külföldön, de Rákosi és Kádár a szovjet csapatok segítségével hatalomra is jutott. Mai utódaik máshogyan keresik a lehetőséget, de céljuk ugyanaz: a hatalom megszerzése bármi áron, még ha a magyar nép ezt nem is akarja. Vannak ugyanis, akik a szabadságot csak addig szeretik, amíg az az ő érdekeiket szolgálja. Ha a szabadságharcosok népe nem kér belőlük, idegen szövetségeseket keresnek.
Azonban a történelem csak a hősöket szereti, az árulókat megveti, így október 23-án is a forradalmárokat ünnepeljük. Fejezzük ki mélységes tiszteletünket irántuk, nem feledve, hogy súlyos áldozatokat hoztak a hazájukért, az egyetemes emberi értékekért, valamennyiünkért. Mány Erzsébet és Farkas Mihály fiatal életét törvénytelen erőszakkal elvették, sokakat börtönbe zártak és fél életük üldöztetéssel telt. Számos kiváló gyulait elüldöztek szeretett városukból, de bárhová is mentek, mégis utánuk nyúltak. Munkahelyi előmenetelüket akadályozták, gyermekeik továbbtanulását meghiúsították, többüknek családi boldogságát is tönkretették. De legtöbbjüket nem tudták megtörni, és nem tudták kiirtani belőlük a szeretetet. Aki ismeri M. Szabó Andrást, az tudja, hogy miről beszélek.
Tiszteletünket oly módon fejezhetjük ki irántuk leginkább, ha példaképként tekintünk rájuk és hűek maradunk eszményeikhez. A közösség iránti kötelesség teljesítése, a jó ügyek védelme és az összefogás - ezeket az értékeket mutatták fel személyes példaként, így tudtak olyan nagyot alkotni, amit ma is emlegetnek világszerte és ezáltal váltak a történelem cselekvő részeseivé.
Mi, mai gyulaiak is álljunk ki hazánkért és a szabadságjogok mellett, keressük mindenben az együttműködés lehetőségét és egymással összefogva munkálkodjunk a közjóért, városunkért. Erre kötelez bennünket 56 szellemisége.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
