– Nekem a Madách Színház volt az egyetlenegy hely, ahol 18 évig játszottam, és ahová kispárnával, arckrémekkel, mindenestől beköltöztem. Az egy nagyon jó színház volt, Ádám Ottó pedig csodálatos ember, és nagyszerű társulatot hozott össze, ahol fantasztikus emberekkel játszottam, sokat tanulva tőlük szakmai fogásokat és színpadi etikát is. De az igazat megvallva, én egy egyszerelmű nő vagyok, és utána bár még próbálkoztam, de a festékeimet már soha többet nem hagytam ott egyetlen színházban sem. Vagyis semmiféle olyan dolgot, amiért vissza kellett volna mennem oda, ahol korábban tag voltam. Már csak egy neszeszerrel mentem, és egy neszeszerrel jöttem. Ha nagyon csúnyán akarom magam kifejezni, akkor azok már csak alkalmi helyzetek voltak az én lelkemben. Én nagyon régóta mindenütt már csak vendég vagyok, és csak olyan feladatokat vállalok el, amihez van affinitásom. Domján Edittől hallottam - akivel akkor egy társulatban voltunk és nagyon szerettük egymást -, akkor még nem is értettem, ő mondta, hogy „Nem mindegy, hogy kikkel töltöd az idődet”, és nem is biztos, hogy most kvalitásokról beszélek…
– …hanem a minőségi időről.
– Mert ahol egyforma gondolkodású emberek vannak, sokkal könnyebb együtt létezni. Akármennyire is alkalmi kapcsolat egy-egy vendégeskedés, arra az egy, másfél hónapra mégiscsak egy nagyon szoros kapcsolat, és ha ott nem érzi jól magát az ember, az nem jó.
– Arra az időszakra azonban lehet működőképes.
– Abszolút. Én egy kalandor vagyok, szeretek ide-oda menni-jönni, de nagyon fontos tudnom, hogy miben veszek részt. Legelőször a darabot kérem el, utána a szereposztást. Mert elengedhetetlen, hogy egy szerepben, amit elvállalok, legyen legalább három olyan mondat, amire vágyom, hogy magamból elmondhassam. Ha nincs, akkor nem vállalom. Mert magánéletről én nem szeretek beszélni, és nem is szoktam, de rólam sok mindent meg lehet tudni, ha megnéznek a színházban. Mert egy szerepbe nagyon sok minden belekerül belőlem, abból, amit eddig tapasztaltam vagy amit most gondolok a világról vagy egy adott helyzetről. Ez nagyon furcsa dolog, de a színház kicsiben leképezi az egész közérzetet és nagyon leképezi az életet.
– A változások is nagyon szemléletesen, sűrítve mutathatók meg.
– Persze! Manapság már nem lehet szép finoman elmondani azt, hogy szeretlek, mert kiabálni kell, hiszen annyi információ van, hogy ebben a nagy zajban a finoman kimondott szó elvész. De például akármennyire nem szeretjük a tévét, az ember elkap valamit, és máris van véleménye róla. Nem szoktam politizálni, de nagyon jól le tudom osztani a szerepeket. Látom, hogy ki a III. Richárd vagy épp a Hamlet. De azt, hogy mit tennék, ha most lennék fiatal színésznő, nem tudom megmondani. Lehet, hogy egyáltalán nem így viselkednék, mint most, vagy amikor annak idején a szabadúszást választottam. De amellett most is kitartok, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor azért mindent meg kell tenni, miközben nagyon józanul fel kell mérni a helyzetet.
– A hozzáálláson, a helyzetekhez való viszonyulásokon múlnak az eredmények?
– Nem. Azon, hogy az ember mit enged meg saját magának. Az embernek mindig van egy józan önértékelése, legalábbis nekem mindig volt, akkor is, amikor egyes szerepekben túlértékeltek, és akkor is, amikor tudtam, hogy valami nagyon jó, de nem írtak róla semmit. De ez ezzel jár. Az ember legbelül pontosan tudja, hogy milyen. Ez nekem egy Isten adománya, mert soha nem estem kétségbe, még akkor sem, amikor nem úgy ment a szekér, ahogy állítólag mennie kellett volna. Talán ezért mertem a szabadúszást is vállalni, mert eszembe sem jutott, hogy ne tegyem.
– Érdekes, pedig a színészek általában foggal-körömmel kapaszkodnak a társulatokhoz.
– Biztos fordítva vagyok bekötve, mert engem egy csomó minden nem érdekel.
– Talán éppen attól működik, nem?
– Nem tudom, hogy működik-e, mert az sem érdekel. Nem tudom máshogy csinálni, csak úgy, ahogy én tudom csinálni. A gyerekemnek is azt szoktam mondani, hogy én csak úgy tudom szeretni, ahogy én tudom szeretni, ezt kell elfogadnia. Például egyáltalán nem vagyok márkafüggő, fogalmam sincs arról, hogy mi az, ami most baromira megy, mert nem érdekel. De az sem érdekel, hogy milyen kocsiban ülök, csak az, hogy az a kocsi menjen. Nem tudom azt, hogy ki hol játszik, sőt, az a helyszín, ahol én hol játszom, abszolút lényegtelen, ha én ott jól érzem magam és szeretem, amit csinálok. Mert akkor nekem tök mindegy, hogy hol játszom, és ezt most halál komolyan mondom. Nem vagyok helyhez kötött. Darabokhoz és kollégákhoz vagyok kötve, de hozzájuk nagyon.
– Ehhez az erős önazonossághoz nagyon jó alapot adhatott az, hogy már akkor Domján Edittel felváltva játszott főszerepet, mielőtt még bekerült volna a főiskolára.
– Ez teljesen véletlen volt, mert eszemben sem volt színésznőnek lenni. Jó, voltak szavalóversenyek, amiket megnyertem, de én hegedűs akartam lenni. Zenei gimnáziumba jártam, színházban is akkor voltam először, amikor a Petőfi Színházban jártam. A Zeneakadémián, a harmadik emeleten hallgattuk a koncerteket, de azért én legbelül – mint ahogy az előbb elmondtam – pontosan tudtam, hogy a zenei pályához nem vagyok elég tehetséges. Valamit tudok, amiről többet hisznek, de belül éreztem, hogy ez nem az a fajta boldogság, amire én vágyom. A konzervatóriumban a hegedű mellett ének tanszakon is tanultam, ott nagyobb lehetőséget éreztem magamból, mert a vizsgákon ugyanolyan jó voltam, mint az énekórákon. De a hegedűnél minden vizsgán alulteljesítettem, rosszul izgultam, szorongtam és nem volt meg bennem az a fajta felszabadultság, ami egy zenei pályához elengedhetetlen volna. Tudtam, hogy soha nem fognak felvenni a Zeneművészeti Főiskolára, mert egyáltalán nem vagyok olyan tehetséges, és akkor gondolkoztam azon, hogy milyen főiskolára lehetne még jelentkezni? Így néztem meg a színművészetit, ahol a felvételin Szinetár Miklós rögtön rám osztotta Brecht Koldusoperájának Pollyját az akkor induló a Petőfi Színházba. Én akkor voltam életemben először színházban, amikor a főszerepet is rögtön el kellett játszani.
– Akkor már megérezte, hogy ez tudja azt a fajta vágyott boldogságot jelenteni?
– Nem, nem éreztem meg, borzasztóan féltem. De utána egy év múlva beiratkoztam a főiskolára, mert az viszont – éppen abból, hogy előtte 9 évig hegedültem - pontosan tudtam, hogy bizonyos technikai tudás nélkül nem lehet valamit hosszútávon megcsinálni. Nem tudom eljátszani a Bethoven F-dúr románcot - ami vizsgadarab volt -, ha nem gyakorlok előtte 8 órát, és ha nem gyakorlom a fekvéseket. Felmértem, hogy ezt a pályát nem lehet úgy végigcsinálni, hogy bemegyek a színházba, és hűha, én vagyok a Polly. Nem. Nekem meg kell tanulni bizonyos dolgokat ahhoz, hogy én ezt hosszútávon meg tudjam csinálni, és akkor szóltam Szinetárnak, hogy beiratkozom a főiskolára. Én 9-től 18 éves koromig klasszikus zenén nőttem fel. Zenekarban játszottam, és az olyan csodálatos zeneszerzők által, mint Bethoven, Fidelio, Schubert még akkor is egy minőséget magába szív az ember, ha nem akarja. Nagyon fontos, hogy ki mit hallgat gyerekkorában, mert ezek olyan alapok, hogy az ember nem is veszi észre, később mégis tudja kamatoztatni az életben. és egyáltalán nem mindegy, hogy a mostani gyerekek mit csinálnak, milyen játékot játszanak. Én utáltam gyakorolni, de kellett. Ez az önfegyelem azonban megtérült akkor, amikor a főiskolára délután is be kellett járni, mert a konzervatóriumi gyakorlások után az már semmiféle megterhelést nem okozott.
– Időnként játszik még a hegedűjén?
– Nem. Majd az unokámnak a Csendes éjt egyszer eljátszom karácsonykor.
Névjegy
Már azelőtt megkapta első színházi főszerepét, hogy elkezdte volna a főiskolát. A felvételi első fordulójának zsűriben ülő Szinetár Miklós akkor szervezte a mai Thália helyén működő Petőfi Színházat, és máris szerződtette Brecht Koldusoperájának Polly szerepére, amit Domján Edittel felváltva játszott. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1965-ben végzett, diplomaszerzése után a József Attila Színházhoz szerződött, majd 1968-tól a Madách Színházban szerepelt. 1987–1991 között a Vígszínház művésze, majd négy évig szabadfoglalkozású lett. 1995–1996 között a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, azóta ismét szabadfoglalkozású.
Eljátszotta Évát Az ember tragédiájában, Gertrudist a Bánk Bánban, Esztert a legendás vígszínházbeli Képzelt riportban, Grizabellát az ugyancsak máig sikerdarabnak számító Macskákban, ő volt a csodálatos Júlia Maugham darabjában, de a Macskajáték Orbánnéja is, és Mirigy Vörösmarty Csongor és Tündéjében. Közel ötvenéves pályafutása alatt megannyi filmben, tévéjátékban szerepelt.
Fontosabb díjai: Jászai Mari-díj (1973), érdemes művész (1978), kiváló művész (1986), Kossuth-díj (1997), örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997).
Férje Balázsovits Lajos színész, lánya Balázsovits Edit színésznő.
