Azon az éjjelen, amikor először hallotta a mélyen zengő, hosszan elnyújtott, semmilyen általa eladdig ismert élőlényre sem emlékeztető hangot, Morzsa sokáig reszketett. S a félelem takaros alpesi házának legbelsőbb zugáig űzte, ahová egyébként még farkasordító hidegek idején is csak vonakodva vonult vissza.
Kemény kutyaként a jég hátán is megvackolt, csakhogy fedél alá ne kelljen zsugorítania szabadságát. Most azonban bátorsága megtöretett. A két roti a gátőrportáról egymás szavába vágva mesélte a küzdelmet, amit a törékeny, de annál elszántabb galléros galamb vívott a harmadik villanypóznán az ismeretlen betolakodóval, aki végül a nagy diófára vonult vissza, s azóta láthatatlanul ott uralkodik, éjszakánként hallatva kísérteties énekét. Lila kanári, lihegték, az idegen nem lehet más, csak a lila kanári.
Morzsa hallomásból már ismerte a rémes szárnyast, viszont kétkedésének, hogy e száműzött madarat rejtené lomb s éj sűrűje, diszkrét vakkantásokkal adott nyomatékot. Ugyan már, inkább az ubumadár, elevenítette fel kölyökkora szörnymeséit, bennük a gigantikus, horgas csőrű, repülő dzsinnel, aki esténként kisebb-nagyobb kutyákat falatozik. Jóízűen.
Teltek-múltak az éjek, s Morzsa lassanként hozzászokott az új lakóhoz, és dermesztő énekéhez. Végül néhány aláhulló, töpörödött falevél, az újra vastagodni igyekvő bundája, s egy ellibbenő ökörnyál segítették ráeszmélését: a nagy diófára az ősz költözött. Bár a talány megoldódni látszik, azért kérdés marad. Ha nem volt nyár, vajon hogyan került ide az ősz?
