Fruzsina olvasott Krúdyt és Márait, de leginkább Kunderát. Igazán a verseket szerette. Mi is lenne a költőkkel nők nélkül ebben a kis példányszámú világban? Ma is a szépség egyensúlyoz olajszőkítők és életérzés-esztéták között. A vers- és kamatlábak átváltási árfolyama változó, viszont a szakértő elemző közgazdászok bizakodók. A költők verselnek, az alkuszok portfolióznak, mint a tanárok, a hajléktalanokat nem érdekli semmi. A Mars-utazás megint késik egy kicsit, technikai és humán problémák miatt, de hírnek ez is jó, leporolva, ha éppen megakad a majdan minden gondot megoldó hidegfúziós erőmű megvalósítása. A nők még mindig szeretik a verseket, s a költőket úgy általában, néha személyesen is – és ebben, valljuk be, van valami elemi reményteljesség.
A lágy, ősz-reggeli napfényben egy részeg biciklista fordul be a sarkon, és azt énekli: „Beindul az akció, keverőgép, tomboló”. A fényben fürdőző csörgőfák fásultan néznek utána. A Főutcán, a Reménytelen Problémák Kutatóintézetében két pápaszemes kutató aggályosan hajol egy megvalósíthatósági tanulmány fölé. Sóhajtanak: nem, itt már nem segíthet más, csak a versek. Hisz „játszani is engedd” a „leples bitang”-ot.
Amúgy minden rendben van a világgal. Az erdőkben az esőktől dúsan nőnek a gombák, a nők testre feszülő, szűk, fekete nadrágokat hordanak, s időnként mosolyognak, vagy tevepatát villantanak. Szóval, „kedveseim”, nincs itt semmi baj. Ami pedig Fruzsinát illeti, ő még hervadó korában is nagyon szép, hosszú, feketébe hajló mélyvörös hajával.
