Vásárolni indultam a szabadnapomon, venni kellett ezt-azt. Drótparipával vettem nyakamba a várost. A kis mozgás és a napsütés feldobott.
Somolyogva léptem az egyik üzletbe, és kedvesen üdvözöltem az eladót. A középkorú nő jéghidegen viszonozta, szája széle remegett az életundortól. Sajna, kénytelen voltam a segítségét kérni. Válaszolt, de filctollal rekonstruált szemöldökét fölszegezve bámult, szemmel láthatólag magában véres rongynak titulált. A vásárlás nélkül, angolosan távoztam.
A következő kereskedésben meg csutakhajú hölgyike. Tehénkedve, műkörmével kapargálta az okostelóját, rágót csámcsogó feje szinte pattogott az üvegpulton. Hevenyészve köszönt, és amikor kérdeztem valamit, nagyot sóhajtott. Ekkor mobilja olyan artikulátlan géphangokat hallatott, mintha fel akarna robbanni: hívták. A szemében látszott, egy pillanatra komolyan elgondolkozott azon, hogy leüt a pénztárgéppel, csak hogy felvehesse.
A másik boltban műszálas köpenyes, idősödő férfi fogadott. Konyhanyelven kezdtem el magyarázni, mi kellene. Amint kiderült, hogy nem vagyok a téma szakavatott mestere, sznob lakájpózt és mimikát vett fel, és kb. a plafon magasságából odavetette, hogy azt nem úgy hívják. Tudattam vele, hogy attól még azt akarok venni. Nincs. Még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, arrogánsan közbevágott, hogy rendelni sem lehet, és azt sem tudja, hogy hol vehetnék.
Tapasztalatból mondom, hogy beosztottként jóval nehezebb koncentrálni úgy más bizniszére, ha azon kell agyalni, hogy hogyan fizeti ki az ember a gázszámlát a minimálbérből. Persze, ez még nem indokolja, hogy rönkfaként viselkedjen bárkivel is! Talán megoldaná a problémát, ha arányosan, jutalékkel motiválná a vállalkozó az alkalmazottját a vásárlók elégedettségére. Így azok – a tulaj nagy örömére – szívesebben költenék a gubát, a segítőkész eladónak meg annál több csurranna.
Mindezt összevetve, mindenkinek jobb lenne, ha üzletek ajtaján valamilyen jelzés adná tudtunkra, hogy bent nem köpnek szembe. Például, ha azonnal tudnánk, hogy ott jutalékot kapnak a dolgozók, akkor talán minden joggal elvárhatnánk, hogy emberi módra szolgáljanak ki. Vajon megváltozhat-e az „ősi törvény”: hogy a főnök smucig, az eladó undok és a vásárló hepciás?!
