Csaknem színültig megtelt augusztus 26-án, kedden 19 órakor a belvárosi katolikus templom, ahol ezúttal a Kodály Filharmonikusok, a debreceni Kodály Kórus és a gyulai Erkel Ferenc Vegyes Kar nagyszabású és felemelő koncertje volt hallható.
Túlzás nélkül állítható, hogy Ludwig van Beethoven IX. (d-moll) szimfóniája, Op. 125 minden idők egyik legnagyobb művészeti, egyben zeneművészeti alkotása, az emberiség iránti mérhetetlen szeretet, a hatalmas erővel sugárzó öröm zenei megtestesítője, valódi kultúrtörténeti műremek. Nem csak az európai klasszikus zene egyik legismertebb alkotása, hanem a mester 1824-re elkészülő utolsó befejezett szimfóniája, melyet süketsége alatt komponált mesterművei között tartanak számon, úgy is, mint legszebben megírt végrendelet, amiben zsenialitása és alkotói munkásságának minden tapasztalata összegződik.
Jól megfigyelhető, ahogy a dallam és ritmus, harmónia és forma ebben a műben engedékenyen simul a külvilág által sorsára hagyott, idős és beteg, de a világi kitaszítottságon lélekben felülemelkedett mester roppant akaratához. Itt már teljes lelki szabadsággal alkalmazza a „disszonáns” hangzatokat és habozás nélkül veti el a hagyományos formákat, hogy a dallam „szépségét” vagy épp a ritmus „szimmetriáját” feláldozva, kockázat nélkül mondja el az emberiség számára végső közlendőit.
Mivel a Friedrich Schiller Óda az Örömhöz című művéből tartalmazó részletek szövegét az utolsó tételben szólistákkal és kórussal énekelteti, a IX. szimfónia a műfaj első formabontó alkotása is, hisz azelőtt senki nem használta az énekhangot a hangszerekkel azonos szinten. A több szempontból is bonyolult mű előadása ezúttal külön erőpróbának bizonyult, hiszen a debreceni Kodály Kórus és a gyulai Erkel Ferenc Vegyes Kar összehangolása mellett a művet megszólaltató Kodály Filharmonikusoknak az akusztikai adottságokhoz is alkalmazkodniuk kellett. Az impozáns helyszín azonban jótékonyan emelte a különös érzékenységgel megszólaltatott tételek erejét, a hallgatósághoz az érzékszerveken keresztül eljuttató üzenetét.
Mert tény, hogy a zene elsősorban az érzelmeinken keresztül hat, de ez a mű a gondolkodásunkra, sőt az akaratunkra is kifejti motiváló erejét. Szimfóniák esetében az első tétel mindig különös fontosságú, hisz arra épül a többi, különböző jellegű, olykor viszonylagos önállósággal rendelkező tétel, tartalom szempontjából az adja meg a drámai felütést, amiből felívelhet a lírain keresztül a jókedvén és tréfás hangvételen át a negyedik, szerencsés végkifejletig.
Itt az első tétel az emberi küzdelem fontosságát, a kudarcok, vereségek tanító szerepét, de az ember szabadság, igazság utáni kiolthatatlan vágyát is megalapozza, a második az élet zajos világáról, a harmadik pedig már arról a csendről és nyugalomról szól, amit a már megvívott harcok után él meg az ember. Beethoven ekkorra már maga is megvívta élete küzdelmeit, megfáradt, élete alkonyát mellőzöttségben, magányosan, betegen és elszegényedve töltötte, amelyben kétszeresen is bezárult körülötte a világ. Nem csak életét, de művészetét és gondolatait sem tudta kivel megosztani. Belső világában azonban a szférák magaslatában járt, és a megnemesült lélek erejével már mindenki számára volt mondanivalója.
Az Örömóda miatt mindenki által slágerként ismert IV. tételében a szimfónia zenéje döntő fordulatot vesz, mert az évszázados formavilágot átlépve Beethoven itt az emberi hangot is bevonja, hogy immár minden ember számára egyértelműen érthető módon tolmácsolhassa művészetének utolsó nagy és lángoló vallomását. (Ez a vallomás ma különösen nagy kulturális értéket képvisel, hiszen az Európai Unió a negyedik tétel egy részletét hivatalos himnuszának választotta.)
Számos szakmai vita szól arról, hogy a IX. szimfónia – épp a IV. tétel miatt - kevésbé egységes mű, pedig az utolsó rész bevezető zenéjében valamennyi korábbi tétel témájának kezdődő dallamrészlete, valamint főtémái is felbukkannak, és az örömóda dallamát szinte a hallgató bevonásával alkotja meg. A schilleri ódát – a zenetörténet szerint - még ifjúkorában olvasta Beethoven, és egész életében foglalkoztatta a megzenésítés gondolata, de azt csak elég későn döntötte el, hogy a IX. Szimfóniában használja fel. A kórussal kapcsolatos döntést pedig csak 1823-ban hozta, de még az átütő erejű sikert arató ősbemutató után is mérlegelte, hogy talán jobb lenne a kórus finálét egy tiszta instrumentális zárótételre cserélni. Végül a közérthetőség mellett maradt, így a szólóénekesek (szoprán, alt, tenor, basszus) – jelen esetben Rendes Ágnes, Bódi Marianna, Balczó Péter, Rácz István – és a kórus kiemelt szerephez jutnak.
Bár a Kodály Filharmonikusok néhány alkalommal már előadták Beethoven remekét, mégis fokozatosan csiszolódik az egyébként is szépen megoldott részletek kidolgozása, amivel egyre markánsabban közvetíthetik a műben megírt értékeket. A zenekarnak érezhetően van elképzelése a műről, a tételek indítása minden alkalommal atmoszférát teremtett, a témákat is teljes szépségükben bontakoztatták ki, és a tematikus anyagok is megformáltan csendültek fel.
A muzsikusok játéka megindítóan pontos és érzékeny, ami nagyban köszönhető Somogyi-Tóth Dánielnek, aki 2011 májusa óta a Kodály Filharmonikusok új arculatának létrehozója, egyben igazgató-művészeti vezető, aki a két együttest összefogó intézmény, a Kodály Filharmónia élén Debrecen város teljes komolyzenei életének összefogását, fejlesztését vállalta.
Így az emberiség iránti mérhetetlen szeretetet megfogalmazó szimfónia az emelkedettséget elősegítő helyszínen túl méltó közvetítéssel juthatott el a közönséghez, és a mintegy másfél órás koncert után a hallgatóság valódi élménnyel gazdagodhatott.
