Kurtulnak a nappalok. Tegnap megint, és ma újra csak korábban megy le a napkorong. Isten tudja, meddig tart még a nyár, mert idén először már érezhettük a koraősz tiszta, nyugalmat sugárzó illatát. Egyre csendesül a természet, gyérülnek az utcák, és egyre nehezebben csúszik az ital is – jéghidegen. Laposodik a fény útja, hűvösödnek az éjszakák, elkél a kiskabát. Eljött az idő! Akinek nincs gondja csemetére, vagy kerüli a kánikulát, spórolós, netán tömegiszonya van, vagy csak most tudja otthagyni az egész nyári robotot, az most keresgéli az utazótáskát a szekrényben. Kezdődik az utószezon.
Az ember ilyenkor nagy levegőt vesz, kapkod, intézkedik, majd végre elindul. Ekkor még jön egy kis frász, de csak egy hangyányi, szinte csak az izgalom miatt. De hamar megcsappan a kétely, hogy megéri-e a kiadás, s az utazással járó halom macera. Elmenekül hát pihe-puha, egész évben biztonságot nyújtó otthonából. A kilométer-számláló bukszavastagságtól függően pörög, de addig semmiképpen nem fogyhat el a kedv, sem az üzemanyag, míg hátra nem marad a város. A távozó most kiszáll a mókuskerékből, és teljesen eltűnik a lakját rejtő városka térképéről, ahol minden nyűgét otthagyná az elzárt gázcsappal és a kihúzott vasalóval együtt. A konok, makacsabb gondokat pedig még a várostáblán lehúzná a hétmérföldes csizma talpáról.
A cél elindulni, és utoljára még egy kis színt és életet csikarni ki az esztendőből, majd egy idő múltán kisimult arccal, sóhajtozva, de legbelül mosolyogva vágyni arra a bizonyos különleges, jellegzetes érzésre. A honvágyra. Mert azt csak máshol lehet.
