Gergőt figyelem. Ahogy anyáskodón, tekintetében megingathatatlan szigorral rendre int a kezével. Ahogy fáradhatatlanul gazol, és az óriás seprűvel tüsténkedik az udvaron. Ahogy ugrabugrálva, apró tenyerével lábait csapkodva néptáncol a konyha közepén. Ismerősek a mozdulatai. A kezdetektől fogva azok.
Mert génjeinkben hordozzuk őseink minden megélt pillanatát. Tapasztalásaink ezeréves kézmozdulatokban, tekintetekben élnek tovább. Könnyeink valaki más arcán találnak majd utat. Ráncaink valaki más arcát barázdálják majd. Emlékeink titokban valaki más tenyerébe vésődnek majd bele.
Mintha minden gesztusunk és vonásunk végtelenített sorozatfelvételen ismétlődne az idők végezetéig. Mintha láthatatlan szálak kötnék össze a világ minden lélegzetvételét. Milliomodjára sóhajtunk ugyanúgy. Milliomodjára nyitunk be ugyanazon az ajtón. Milliomodjára halunk bele az életbe. Létünket valaki a világon újraálmodja.
A legnagyobb önérzettel megérzem minden lépésed, olyan nem tud veled történni, hogy én ne tudjak róla, ha nem is épp úgy, mint ahogy történik, de megérzem. Amikor itt voltál, azt álmodtam, a kalapom rátettem a tűzre, hadd égjen el. Nagyapám megsárgult gondolatait olvasva magamra ismerek. Érzem a szavak lüktetését. Ott vagyok vele, s ő itt van velem. Minden rezdülésemben. Tollszáramat belemártom a tintába, életet lehelek a papírba. Már tudom. Soha senki nincs egyedül.
