Miközben munkatársaim a „Shakespeare on the Road” elnevezésű vállalkozással járják végig a Shakespeare-fesztiválok sorát az Új Világban – annak reményében, hogy csatlakozhatok hozzájuk útjuk kanadai szakaszánál – volt szerencsém részt venni egy fesztiválon Kelet-Magyarország elragadó történelmi kisvárosában, Gyulán.
A pompás középkori téglaváron túl, mely egy tó szomszédságában díszeleg egy vonzó városi ligetben, a város meleg vizű termálfürdőjéről is híres. Az évente megrendezésre kerülő Shakespeare Fesztivál, mely az idén lett 10 éves, része egy, a különböző tájakról érkező nyaralókat vendégül látó, hosszabb fesztiválszezonnak. A fesztivál ugyanakkor részét képezi egy nagyobb fesztiválhálózatnak is, az Európai Shakespeare Fesztiválok hálózatának, mely kulturális szempontból nem kevésbé jelentős, mint amerikai társai. A fesztiválok helyszínei között szerepel többek között a lengyelországi Gdansk, a németországi Neuss, a romániai Craiova, az utóbbira júniusban látogattam el. Jövőre a Nagy-Britanniában található York is csatlakozik hozzájuk.
Gyula számos előadási helyszínnel büszkélkedhet, melyek között szerepel maga a vár is és annak szabadtéri udvara; színpad épült a tóra, továbbá van még két fedett helyszín. Más fesztiválokhoz hasonlóan az előadásokat itt is konferenciával teszik teljessé, mely idén két teljes napig tartott Szőnyi György, a Szegedi Tudományegyetem professzorának elnökletével, és melyen részt vettek magyar tudósok és számos külföldi látogató is, akik között örömömre szolgált, hogy én is ott lehettem. A konferenciának a város gyönyörűen berendezett és jól felszerelt könyvtára adott otthont. A Jan Kott által íródott Shakespeare Our Contemporary című nagyhatású könyv megjelenések 50. évfordulója apropójából a konferencia témája „Kortársunk még Shakespeare?”. Hatására számos írás látott napvilágot és számos vitára került sor, melyek Shakespeare-t kortársként közelítették meg tanulmányokon és magyar tudósok, illetve külföldi vendégek előadásain keresztül, akik között említhetjük Maria Shevtsovat, a londoni Goldsmiths’ Egyetem képviseletében, a salzburgi egyetemről érkezett Holger Kleint és a Magyarországról kivándorolt Márkus Zoltánt, az amerikai Vassar College tanárát, aki mellesleg jelentős tanulmányt publikált Kottról.
A fesztivál, melynek elnöke a kezdetektől fogva a zseniális és roppant keményen dolgozó Gedeon József, egy valóban nemzetközi előadás-sorozatot kínál, mely többé-kevésbé szigorúan Shakespeare színdarabjain és költeményein alapul. Azok közül, melyeket láttam, csak egy, vagyis a Shakespeare’s Globe vándortársulat által a várszínpadon bemutatott Sok hűhó semmiért produkció adta vissza egyértelműen a darab szövegét. A profi módon előadott darabot jól fogadta a nagyszámú közönség. Ezen kívül a fesztivál számos más előadáson keresztül mutatta be Shakespeare jelenlegi kortársi szemléletét, és jól érzékeltette azt, hogy Shakespeare művei milyen gazdag táptalajt jelentenek a színházi tevékenység újabb formái számára.
Természetesen van abban valami bizarr, ha az ember a darab előadását egy olyan nyelven nézi meg, melyet nem ért, egy másik nyelven írt feliratokkal, mely szintén nem érthető számára. Nagyon nehéz, hacsak nem lehetetlen úgy követni az eseményeket, ha a mentális energiánk nagy részét arra kell fordítani, hogy kitaláljuk, ki kicsoda, ki mit mond, és egyáltalán hol tart a történet – ha egyáltalán az a cselekmény, melyet nézünk, szigorúan megegyezik annak a műnek a történéseivel, melynek alapján készült. „Az biztosan Malcolm – Ó nem, ez Banquo, mert vele van a két fia. Az szakállas öregember koronával a fején bizonyára Duncan, az pedig, aki a fal tövében pisil, csakis a kapus lehet. Remélem.” „Gyertyát tart a kezében, ezért biztosan az alvajáró jelenet”. „Határozottan hallottam, hogy azt mondta „Birnam”, így már mindjárt itt a vége”.
Amint gyaníthatjuk, az előadások közül, melyeket láttam, kettő a Macbeth feldolgozása volt. Az egyik, a szentpétervári Balti Ház Fesztivál Színház előadásában, a belga Luk Perceval rendezésében, kevés szöveget tartalmazott, és stílusát illetően részben a balett műfajára támaszkodott. Lassú, gyakran halk, halálosan komoly, úgy mutatta be Macbeth-et, mint egy részeges láplakót, aki vagy egy vödör vízbe mártja a fejét (mely a vodkát szimbolizálja, feltételezem), míg úgy nem tűnik, mindjárt megfullad, vagy üvegekből vedeli azt, egyiket a másik után, csorgatva le a száján a feje és vállai felett. Az erősen politikai töltetűnek beharangozott produkció engem hidegen hagyott, viszont azok, akik jobban tudták követni, azt állították róla, hogy remekmű. A másik Macbeth egy szerb társulat előadásában, forgó- színpadon, a tó fölé vetítve már sokkal inkább szövegközpontú volt, bár ennek is világos – nos, szinte világos – politikai színezete volt; nyitáskor egy kabarészínésznek öltözött színész, aki Isherwood Berlinjéből lépett elő, odajött hozzám, azt mondta ‘democratie’, és kezet fogott velem. Bár az előadás mondanivalója nekem nem nagyon jött át, az eredeti színdarab története és dialógusai elegendő mértékben megmaradtak ahhoz, hogy kövessem a történetet, és képzeletben reagáljak a főszereplők változó érzelmeire. Lady Macbeth előadója különösen színvonalas színésznek tűnt számomra, aki a színdarab bármilyen jellegű előadását feldobta volna, bármilyen nyelven.
A másik előadás, amit láttam, az Othello egyik változata volt egyenesen Chiléből, spanyol nyelven egy férfi és egy nő – Jaime Lorca és Teresita Iacobelli – előadásában, egy ággyal, seprűnyéllel, valamint Othellót és Desdemonát szimbolizáló, életnagyságú bábokkal, továbbá számos viaszból formált fejjel, melyeket szükség esetén rátűztek a seprűnyélre. Bizarrul hangzik, de az emberi előadóművészek rendkívüli hangi és fizikai virtuozitásról tettek tanúbizonyságot a színdarab rövidített, de összefüggő bemutatásakor. Meggyőző, nagyhatású és megható volt – mely további bizonyíték arra, milyen elképesztő ereje van Shakespeare-nek, mely az előadói kreativitás új formáinak megjelenését ösztönzi.
Stanley Wells
Blogging Shakespeare, 2014. július 18.
