– Gyula kitüntetett hely számomra, és mert Béla nagyon nagy patrióta volt, két éve ilyenkor hetekig jártuk a környéket, és mindent megmutatott. De már korábban is voltunk itt lakodalmakat játszani, és Kovács Tibi bácsi – Béla első hegedűtanára – nagy sztárunk volt, annak idején vittem külföldre is, szinte családias kapcsolatok épültek ki. Aztán én tovább is mentem Elekre, Kétegyházára, Méhkerékre gyűjteni, ami azért volt érdekes, mert amikor még nem nagyon lehetett Erdélybe menni, azt a régi stílusú hegedűjátékot és azt az erdélyi zenét, ami minket érdekelt – és ami már a nagy román területeken is kihalt –, itt még el lehetett csípni. Legalábbis hangszeres zenében olyan szép dolgokat, amiket talán sehol se.
– A népzenei fesztiválon mégis a megzenésített Weöres Sándor versek kerültek műsorra.
– Mi Bélával eleve verseket játszottunk, a népzenét pedig csak bedobtuk a köztudatba, nem az volt a fő attrakciónk, inkább ismeretterjesztés céljából játszottunk, amikor még senki nem akarta.
– Hiszen a popzenéből váltottak át.
Ez is az, historikus popzene. De amikor a tanítványaink már sokat szerepeltek a népzenei együtteseikkel, én vissza is húzódtam ebben a témában, mert minek rosszul játszani, amikor jól is tudják már. Béla is inkább tanított abban az időben, ő sem állt ki népzenei műsorokkal koncertpódiumra, sőt, dühös is voltam rá, mert amikor tévésként a Béla műsorát föl akartam venni, nem engedte meg. Kár, mert most meglenne. De a színpadi munka valóban más teljesítmény, nagyobb koncentrációt igényel, mint táncházban összerakni és egymás után szépen elhúzni a számokat.
– Az elmúlt négy évtized ma már visszaigazolja a táncházmozgalom jelentőségét, hisz a táncban, mint kifejezési formában sorsok, kapcsolatok dőltek el, és ez a szerepe ebben a formában máig megmaradt. De mi tartotta mozgásban 40 éven keresztül?
– Kommunikációs korszakban élünk, tehát nyilván nem tudunk kommunikálni, ezért kell a zene és a tánc. De az igazi hatóereje ennek az volt, hogy nekünk tetszett. Az motivált, hogy jó balhé, meg kellene tanulni valahogy, és kezdtük nem szégyellni ezt a dolgot. Ez nagyon fontos benne. Ami nekem persze nem volt téma, csak társadalmi méretekben látom azt, hogy ez olyan szégyellni való dolog…
– De a visszajelzések nem azt mutatták.
– Lassan alakult ki, és szűk körből indult, de az a jókedv, ami bennünk megvolt, az ragadós, a nézőtérre is kisugárzott. Aztán ehhez csatlakozott a tánc, mert amikor mi azzal kínlódtunk, hogy hogyan lehetne megszólaltatni ezt a 18. századi játékstílust, akkor Martin György azt tanácsolta nekünk, hogy menjünk el egy táncegyüttesbe és tánccal együtt tanuljuk meg, mert máshogy nem lehet. Mi azt akkor megfogadtuk, és ez a táncosoknak is nagy lendületet adott, mert nekik is nagyobb élmény volt élő zenekarra táncolni a legényest, mint zongorán klimpírozva, úgyhogy ez megint begyújtotta a rakétákat. S amikor a táncház is elindult, akkor meg a külső közönség nyomakodott befelé, hisz addig zártkörű rendezvény volt. Martin György már előttünk 20 évvel gondolta, hogy ezt lehetne használni, csak senki nem hitt neki. Mi voltunk az elsők, akik elhittük. Ez fontos.
– Hisz már begyűjtve, feldolgozva vették át tőle az ismereteket.
Megszimatolta rajtunk, hogy mi ezt szeretetből, önmagáért csináljuk, s ő ilyen emberekre várt. Ő mondta nekünk, hogy „Gyerekek, tanuljátok meg rendesen, mert különben nem fogjátok élvezni!”, és ez volt a legfontosabb tényező, hogy ne felületesen, ne csak feldolgozva játsszuk, mert ez egy nyelvezet. Mi pedig azt ígértük, hogy nem mi játszunk örökké, hanem zenészeket nevelünk, és akkor már egész csürhe volt körülöttünk, akik együtteseket alapítottak és klubokban játszottak, így a táncházak és szép lassan beindultak.
– Az, hogy szívvel-lélekkel vettek részt benne, köztudott. De mennyire volt ez élet-halál kérdése? Vissza lehetett volna menni építésznek?
– Béla vissza is ment, tőlem annak idején azért lépett ki az együttesből, mert ebből nem lehet megélni, aztán egy év múlva láttam, hogy újra muzsikál, mert enélkül meg nem lehet kibírni. Persze a helyzet nem volt olyan rózsás, mint ahogy sokszor elmeséljük.
– Hisz Ön is kénytelen volt megválni szakmájától, és amikor a Zeneakadémia Kodály Zoltán által alapított zenetudományi tanszakára beiratkozott, épp állás nélkül volt, otthon három gyerekkel.
– Nehéz volt. Az elején sokan akartak táncházat csinálni, de nem voltak zenekarok. Egy darabig mi járkáltunk le havonta Miskolcra és szorgalmaztuk, hogy helyben alapítsanak zenekarokat, de láttuk, hogy dumával nem megyünk sokra, ezért szerveztem meg az országos tanfolyamokat. Erről nem szoktam sokat beszélni, mert unalmas téma, de az volt az igazi nagy csobbanás, amikor ez intézményesedett és Tímár Sándor csinálta a táncot, mi ketten Bélával a zenészeket tanítottuk, aztán már az országban is híre ment, sőt, ’77-ben már az erdélyiek is megjelentek nálunk zenét tanulni. Emögött nem volt menedzsment meg kampány – amit annyira szeretnek nálunk Magyarországon –, és nem is olyan régen marketing szakemberek is megkerestek, hogy el kéne terjeszteni a néptáncot. Mondtam nekik, hogy ezzel egy kicsit elkéstek, mert már 40 éve megy. Ez egy szép lassan, munkával felépült mozgalom, és a nagy szerencse az volt benne, hogy még éltek azok az adatközlők, akikkel ezt még élményszerűen láthattuk, ami szintén nagyon nagy hajtóerő volt.
– Amikor Bartókék a népdalokat gyűjtötték, az a rémület hajtotta őket, hogy az utolsó pillanatban vannak.
– Ez stimmel is. Bartókékat az kergette a sírba, hogy a fiatalok más stílusú dalokat énekeltek és ők azt hitték, hogy akkor már vége a réginek. Arra nem számítottak, hogy az unokák a nagypapákkal vannak összekötve, és a nagypapa az unokáknak tanította meg azt, amit ő tudott, s ezért volt még egy csobbanás a mi időnkben az '50-'60-as években, mert akiktől mi gyűjtöttünk, már az unokák voltak. És most van vége az egésznek.
– Ma ez ki tudna bontakozni újra?
– Ma folklorizmus van, és nem maga a folklór, hanem csak egy mozgalom, ami ezt a nyelvezetet használja. Kodály is azt mondta, hogy a városi és az értelmiségi közösség dolga, hogy ezt a falun megőrzött, egyébként nemzeti hagyományt a magáévá tegye és magasabb szinten terjessze el. Tehát ez nem csak a parasztok kiváltsága, tulajdona vagy teremtménye, mert amit a parasztok az utolsó 150-200 évben begyűjtöttek, az egy századokra visszamenő, általános nemzeti hagyománynak az anyaga, csak a történelmi viszonyok miatt már más közvetítő közeg nem maradt fenn. A néprajztudomány éppen azzal tarol ma, hogy kimutatja ezekről a gyűjtött anyagokról, hogy hova vezetnek vissza a szálai. Elképesztő, hogy milyen európai kultúrát mérünk fel, aminek irodalmi, zenei divathullámai befolyásolták az örökségünket. Ezért mondta Kodály, hogy ha ez az utolsó forrásunk, akkor ezzel élni kell, mert az írásban nagyon gyalázatos a hagyomány, csak kevés dolgot jegyeztek fel, azt is általában rosszul, de mi még abban a szerencsében részesültünk, hogy egy Tinódi által 1552-ben írt dallamot Erdélyben még élő formában hallottunk. Ez mindenképp kuriózum, és ami a legfontosabb, hogy ez az anyag még használható, mert a legmodernebb szálai ma is élnek és virágoznak. Nekünk a rock and roll volt a házibuli tánc, ami a mezőségi táncnak az egyenes ági rokona. Az a kidobós-ugrós páros tánc, amit New Yorkban a feketék táncolnak. Ilyen összefüggések vannak. Vagyis az a nagy ötlet a táncházasdiban, hogy saját hagyománnyal dolgozunk, és úgy teszünk, mintha kortárs lenne. Csak ma minden azt sugallja, hogy ne csináljunk semmit, csak nyomjuk meg a gépeken a gombokat, „ne táncolj, ne zenélj, csak vedd meg a lemezeket”, pedig épp ezek megélése a lényeg. Az nem művészet meg filozófia kérdése, hanem elemi dolog, hogy gondoskodni kell az emberek közti kapcsolatépítés folytonosságáról, mert lelki-testi kontaktus kell ahhoz, hogy emberek maradjunk, hogy újra és újra kis közösségeket kell magunk köré létrehozni, olyan elemi dolog, mint ahogy a fű nő. Egy percig nem gondolkozunk azon, hogy a csecsemőt megtanítjuk-e beszélni, azon se kéne gondolkodni, hogy megtanítjuk-e mozogni, zenére kifejezni önmagát. Ezt minden generáció évezredeken keresztül megadta a következőnek. Most ment el az eszünk? A táncházmozgalom tanulsága az, hogy az emberek olyan területen tudják használni - személyes kommunikáció, a személyes érdekek védelme stb. -, ahol a társadalom cserbenhagyja őket. Ma árván maradt az emberiség, csupa hülyeséggel traktálják, egyre nehezebb az élete és közben nem tud szót váltani, mert már beszélni se nagyon beszél. Nekünk ezt most vissza kell hozni, mert az emberek annyira le vannak butítva, hogy már nem is értik miről van szó, ami kétségbeejtő. Nem is értem, hogy tudnak egymásra találni, ha egy férfi csak vonaglik és nem mer odamenni azt a lányt felkérni. Mintha elmebetegek lennének, pedig ezek az emberiség által kitalált formák - mint a tánc, az összejövetelek, a közösségi szórakozás - voltak azok az eszközök, amik kamaszkorban segítették a fiatalok gátlásait emberi módba terelni, hogy kapcsolatba tudjanak kerülni egymással. Ez elveszett, és meg is látszik, mert általában három év után válunk. Hát álljon meg a világ! Meg kellene néznünk, hogy mire hivatkozva nevelünk fel teljesen kommunikációképtelen, üres fejű embereket, akiktől aztán majd csodálkozunk, hogy mit kapunk vissza.
– A hagyományok életminőséget javító kreativitása ma mennyire létezik?
– Vannak családok, akik tudatosan nevelik a gyerekeiket, és így már látom azokat a kis sejteket, ahol a gyerek már normálisan nő fel, nem pedig károsultan. Nem azt mondom, hogy mindig népiesen kell játszani, mert indiánosdit is játszottunk, még sem vagyunk indiánok, de mennyivel jobb, ha valaki a saját hagyományaival játszik gyerekkorában. A dolog lényege az, hogy mi nem találtunk ki semmi újat, csak azt hangoztatjuk, hogy a már bevált, jó dolgokat ne öntsük ki a fürdővízzel együtt, mint a gyereket. Az már egy polgári fejlődés kérdése, hogy eltűnjön az agyunkból ez a gyagyás kisebbrendűségi érzés, hogy a miénk nem lehet elég jó, ezért valami mást kell keresni, és inkább énekeljünk kínaiul, mert az sokkal érdekesebb, mint magyarul. Hát egye meg a fene, hogy találok én azzal a kislánnyal kontaktust, ha nem magyarul éneklem neki, hogy szeretem? Miért kell azt egy másik nyelven? Erre nem kötelez bennünket a világpiac!
