Az ember kitalálja. Minden áron megmondaná, hogyan és mi legyen. Pusztán a saját érdekei alapján. Ha esetleg netalántán mégis a köz érdekében, akkor is jellemzően meggondolatlanul és a kellő bölcsesség nélkül szólna bele mindenbe. Isten lenne, de csak játszhatja. És nem büntetlenül.
Az ember kitalálja, hogy ne legyen többé légy, vagy szúnyog, mert az csíp. De nagyon más rovar se kéne, mert valamelyiket ugyan hasznosnak mondják, viszont gusztustalanok. Esetleg a katica. Az szép. Az maradjon életben. De annak is csak az a fajtája, amelyikre a tévé mondta, hogy őshonos. A többi pusztuljon. A madarak is szépségesek, ha nem szarják le a szélvédőt, erkélyt, vagy nem lopják a halakat. A kutyák veszélyesek, de a miénk az nagyon aranyos, a postást is csak azért harapta meg, mert közel jött a kapuhoz…
Az ember kitalálja azt is, hogy a fák gyönyörűek, de csak amíg nem árnyékolnak „nagyon”. De a nyárfa, a mogyoró, meg a többi ilyesmi, az amúgy sem kéne, mert allergiás rá a gyerek. A csalán az meg csíp, a citrom meg savanyú. A kávé, pláne a dohány egészségtelen, nem kell! A muskátli büdös, szűnjön meg!
Az ember kitalálja, hogy az időjáráson változtatna. Mert, ha meleg van, az kényelmetlen, mert leizzadunk. Ha az eső hoz egy kis enyhülést, az meg nedves és hideg. Na, meg különben is sár lesz, ami összemocskolja a cipőnket meg a kocsit. Piszkos. Ja, és nem is szép. Tél? Minek? Hisz ez meg fagyos, jeges, latyakos. Hó se legyen.
Az ember kitalálja. Úgy, hogy „pofára” megy. Pedig tudja, hogy kell a rossz, hiszen annak feloldása által ismerhetjük fel, mi a jó. Anélkül meg nem tudnánk azt se, mi rossz! Milyen a madárdalos árnyék, egy jeges limonádé, vagy egy hűs sör a kánikulában; a csempekályha sugárzása a zimankóban; egy lompos, öreg kutya ragaszkodása a magányban; egy fogatlan ember mosolya a kétségbeesésben… Jó lenne, ha az ember átgondolná, hogy mit talál ki. De hála Istennek, még nem dönthet mindenről. De az ember eszes: az ember kitalálja.
