A barackmagok sokáig száradtak a farönkön, és őrizték egy szerelem történetét. Álmokat, öleléseket, vágyakat, hazugságokat, elfelejtett érintéseket, rosszul kimondott szavakat, elrontott történeteket.
Judit mind a hét ajtón belépett, hogy feltáruljon előtte a titokzatos mélység. A mélység, amely mindent jelentett számára. A lélegzetvételt, a testen végigfutó vérereket, a szív lüktetését a bordák mögött. Félve indult el a magányosságból magányosságba vezető úton. Mert az ember valahogyan előre megérzi a sorsát, útközben csak a miértekre kell választ találnia. A Kékszakállú útja a saját útjává vált. Emlékei, sebei, félelmei, mozdulatai az övéi voltak. Már születése pillanatában. Ismerte sóhajait, a vonalakat a tenyerén, az illatokat, amik nyomott hagytak a párnáján, bőre ízét, hangszálai rezgését, felszakított sebeit, bent rekedt mondatait, titkolni vágyott bűneit, első és utolsó ölelését. Időtlenségben léteztek. Ha együtt voltak, megszűntek a terek, álomból álomba ringatták egymást.
A varázsnak az akarat vetett véget. Nem maradt más, csak a kitöltetlen üresség.
Judit lépteket halott. A háta mögött becsukódott egy ajtó.
