A ki vagyok és a ki vagy, a mit adunk és a mit kapunk, a mit hozunk és a mit viszünk, minden között valami rés, amin átbújhatok, vagy mértani közép, valamiben valami egész, vagy csak annak tűnő rész, állapot, amiben az a jó, hogy benne vagyok, vagy egy ablak, amin kinézhetek, egy ajtó, amin beléphetek, bármi legyen is az, ha hinni tudok, hogy végre megindul felfelé minden, ami lentről jön, valami fény felé, világokat bejáró lélekbuszokon közlekedünk, rokonlelkeink időtlenségében találkozásaink halmazok, mozdulataink folyamatosan formálják a teret, egyre több vagyok és egyre kevesebb, közeledem a földi semmi állapotához, most súlypontban vagyok, energia és erő, ahogy ölelésedbe mozdulok, talán megérkezem valahova, talán elindulunk valahová, a félelem visszafog, a remény itt tart, az álom elaltat, most hét percig nem lélegzem, illúzió vagyok, minden az, se ágy, se éjszaka, se te, nincs magyarázatom semmire, szavaink alkalmatlanok arra, hogy kimondjam azt, amit érzek, vagy értelmezzem általuk azt, amit érezni szeretnénk, mitől lesz más ez az egész, az én életem, vagy a tiéd, hova lett a varázslat belőlem és belőled…
Ribizli szörpből készített nyáresti, filozófikus limonádé. Szódabuborékok és jégkockák a pohárban. Elegyedés. Egyszerre savanyú és édes. Két pohárral készítettél nekem, mert tudod, hogy szeretem. A szemedben tenger van, ha belenézek, megnyugszom. A létezésed tart életben. Elhiszem, hogy találkozásunk végtelen. Belealszom a pillanatba. Kihajózom a csillagtengeren.
