A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös bemutatója nyitotta meg július 3-án a 10 éves jubileumát ünneplő Shakespeare Fesztivált. A grúz rendező, David Doiashvili új értelmezést adott a Szentivánéji álomnak, a tündérmesében megbújó emberi drámákra helyezve a hangsúlyt szövevényes motívumhálót szőtt William Shakespeare népszerű vígjátéka köré. A várszínpadon bemutatott darab számos meglepetést tartogatott a közönségnek.
A kiindulási pont, a cselekmény alapja Doiashvilinél sem módosul. A Shakespeare-i történet a nyári napforduló, Szent Iván éjjelén játszódik. A néphiedelem szerint az év legrövidebb éjszakáján varázslatos dolgok történnek, földöntúli lények járnak az emberek között. A grúz rendező értelmezésében eggyé válik az álomvilág és a színpadi valóság, a varázslat által a szereplők ki nem mondott gondolatai és vágyai törnek a felszínre. A két szféra keveredését a szerepek egymásba olvadása is hangsúlyossá teszi: Nagy-Kálózy Eszter egyszerre alakítja Hippolytát és Titániát, Horváth Lajos Ottó Theseus és Oberon szerepét formálja meg, míg Farkas Dénes Puckot és Philostratot játssza el egy személyben. Utóbbinak igen fontos szerepet szán a rendező, hiszen mindkét alakban az események levezénylőjeként lép a színre, és elidegenítő eszközként szolgáló kiszólásaival („Mindenki jól érzi magát?”, „Hogy áll a meccs?”) a nézők valóságát is a játék részévé teszi. Farkas Dénes mindkét szerepet remekül hozza: Robin pajtásként kissé feminin, pajkos manó, aki Batmannek képzeli urát, és topmodellként lépdel a rivaldafényben, Philostratként pedig mindentudó porondmesterként vezényli le a fiatalok szerelmi vetélkedőjét.
Az álomlét és a valóság világához is igazodva az egyes felvonásokban az archaikus Arany János-szöveg és a modernebb Nádasdy Ádám-féle fordítás váltogatja egymást vagy keveredik egymással. Doiashvili meglehetősen szabadon kezeli a Shakespeare-szöveget, az előadás ugyanis csak részben követi az eredeti cselekményt. A nyitójelenetet indító 66. szonett a zárójelenetben is visszaköszön, összekötve a érzelmi viszonyulások összekuszálódott szálait. A darab elején Hippolyta boldogtalan, gúzsba kötött nőként jelenik meg, akit vőlegénye, Athén ura hosszú kötélen húz be a színpadra – a paravánra vetített filmen keresztül a valóságba. A történések nem csak a valós térben, a színpadon zajlanak, a narratív rétegek keveredését kivetített képekkel, filmszerűvé tett vagy kimerevített jelenetekkel igyekszik érzékeltetni a rendező: Heléna (Tompos Kátya) videotelefonon beszélget Demetriusszal (Mátyássy Bence), Oberon filmbe illő jelenetben éleszti újra kedvesét, a mesteremberek által bemutatott darab közben a háttérben árnyjátékként jelennek meg az álombéli események.
Doiashvili minden eszközt megragad, hogy hangsúlyossá tegye az álomszerűséget: az első jelenetben elhangzó, 5. felvonásból vett szövegrész még csak finoman jelzi, a második jelenetben kivetített „Just dream” felirat pedig már nyíltan hirdeti: a történet a valós és a képzeletbeli világ határmezsgyéjén egyensúlyoz. A szereplők ebben a feje tetejére állított világban szembesülhetnek önmagukkal, ismerhetik meg valódi viszonyulásaikat. Az erdőben bolyongó fiataloknak – az önértékelési zavarokkal küzdő, szenvedélyes Helénának, a játékbabájában óvszert rejtegető, szerelméért tüzes amazonként küzdő Hermiának (Fátyol Kamilla), a fiatalos hévvel udvarló, akrobatikus Lysandernek (Fehér Tibor) és a folyton menekülésre kényszerülő Demetriusnak – egyfajta beavatási rítuson kell átesniük, hogy a soktényezős, összekuszálódott, pszichodrámává váló történetben rátaláljanak önmagukra. A beavatás, a szerepkeresés fázisait a Bánki Róza által tervezett feltűnő, mégis egyszerű jelmezek színe is jelzi: az egyforma feketéből lassan kibontakoznak a színek, majd a szereplők, kivetkőzve önmagukból, ruháiktól is megszabadulnak, hogy végül menyegzői hófehérben jelenhessenek meg.
A rendező jól használja ki a helyszínben rejlő lehetőségeket, még a várfalra erősített fémlétrát is a játéktér részévé teszi: a szamárfüleket növesztett Zuboly (Szarvas József) ott teszi magáévá a megbűvölt Titániát. A Doiashvili által megálmodott fekete díszlet egyszerű, ugyanakkor kreatívan használható fel: a mozgatható, szétszedhető, dobozszerű építmények hol a mesteremberek színpadává, hol a szerelmesek fordított perspektívából láttatott alvóhelyévé, hol hatalmas mozivászonná alakulnak át. A darabban a kifejező színészi játék mellett a mozdulatoknak, a zenének és a fénynek is fontos szerep jut, hiszen azok ismétlődő elemként a kompozíció részévé válnak. Bár a grúz rendező elsősorban az atmoszférateremtésre helyezi a hangsúlyt, mégsem illethetjük a formalizmus vádjával, az általa használt formai elemek ugyanis nem pusztán az ötletelés szintjén kerülnek egymás mellé, hanem (többé-kevésbé) kidolgozott motívumrendszerben nyerik el jelentésüket.
A dráma rétegei az utolsó felvonásában válnak eggyé. Az athéni mesterek előadása láttán újra összekeverednek a szerepek, s ezzel végleg megszűnik a varázs. Doiashvili értelmezésben – a darabbéli darabhoz hasonlóan – Shakespeare vígjátéka is nyomasztóan vidám tragédiává válik: öngyilkossággal végződik. S hogy a szálak végleg összekuszálódjanak, végszóként Philostrat kiáltja világgá Puck monológját: „merő álom, ami zajlott-e deszkákon”.
