Az áldozatok és hősi halált halt katonák névsorát a gyulai önkormányzat által felállított bizottság gyűjtötte össze. A testületet dr. Szabó Ferenc, Béres István, Bodré János, dr. Diósi Lajos, Durkó Károly, dr. Erdész Ádám, dr. Erdmann Gyula, dr. Görgényi Ernő, Kereskényiné Cseh Edit, Petróczki Zoltán, Kovács Lajosné Murvai Zsuzsanna, Mittag Mónika és Bagyinszki Zoltán alkotta.
Lapunknak Bagyinszki Zoltán, a bizottság titkára elmondta: a korábbi emlékművön szereplő névsor kibővítése mintegy másfél éves kutatómunkát igényelt. Az új emlékművet a bizottság által összeállított lista alapján Csőke Péter kőfaragó készítette el.
– Korábban hevenyészett névsorok voltak fellelhetők az egyházaknál, a polgármesteri hivatalban, illetve civil szervezeteknél és különböző emlékműveken, ezek alapján indult el a kutatómunka. Minden nevet ellenőriztünk, halotti anyakönyvi kivonatot, írásos bizonyítékot vagy újságcikket kerestünk. A kutatásba a nyilvánosságot is bevontuk, a Gyulai Hírlap felhívására mintegy tizenöten jelentkeztek – avatott be a részletekbe a titkár, hozzátéve, hogy a névsor tovább bővíthető.
Bár a gyulaiak közül a legtöbben az olasz fronton estek el, a leghiányosabb mégis az első világháborúhoz kapcsolódó lista volt – fejtette ki dr. Szabó Ferenc, a bizottság elnöke. A nyugalmazott múzeumigazgatótól megtudtuk: az első világháborúban 960, a román katonai megszállás alatt négy, a második világégés idején 466, a vészkorszakban 413, a málenkij robotra hurcoltak közül 66, míg 1956-ban két gyulai vesztette életét. A mártírok neveit tartalmazó lista hamarosan kiadványban is olvasható lesz.
A Göndöcs-kertben megtartott ünnepségen M. Szabó András, Gyula 56-os polgármestere és Lévai István, a Pofosz országos etikai bizottságának elnöke is tiszteletét tette. A katonai tiszteletadást követően Dánielfy Zsolt, a debreceni Csokonai Színház művésze versösszeállítással emlékezett az áldozatokra, majd a Honvédelmi Minisztérium nevében Varga István, a Magyar Honvédség 37. II. Rákóczi Ferenc műszaki ezredének parancsnokhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket. Az alezredes beszédében hangsúlyozta: az emlékmű azt jelzi, hogy a gyulaiak nem felejtették el áldozataikat és hőseiket.
Dr. Görgényi Ernő polgármester történelmi visszatekintéssel tisztelgett a mártírok előtt. A városvezető beszédében kiemelte: minden nemzedéknek kötelessége, hogy megemlékezzen a XX. század hőseiről és áldozatairól.
– Az emlékezéssel nem csak a hősöknek és az áldozatoknak adjuk meg a tiszteletet. Emlékeznünk azért is kell, hogy a jövőt megóvjuk azoktól a borzalmaktól, melyek az elmúlt században majd 2000 gyulai életét vették el. Akik egy békés világban nőnek fel, nem hiszik el, hogy mindez megtörténhetett, ezért okulásképpen újból és újból fel kell idézzük nemcsak a tragédiákat, de az azokhoz vezető okokat is – fogalmazott a polgármester, majd hozzátette: a mindenkori írástudók és közéleti szereplők felelőssége, hogy ne induljanak el emberi életek elpusztításához vezető folyamatok.
– Egy átlagos magyar falu lakosságát veszítettük el, csak itt, Gyulán. Olyan embereket, akik életben maradva gyarapíthatták volna városunk kultúráját, gazdaságát, talán boldogabbá tehették volna a világot. Együtt kell emlékeznünk valamennyiőjükre, mert valamennyien a testvéreink voltak, és mert a közös emlékezet is segít az ellentétek feloldásában – hangsúlyozta dr. Görgényi Ernő.
Az emlékművet a római katolikus egyház nevében Karsai Károly hittanár, állandó diakónus, a baptista gyülekezet képviseletében Matuz József lelkipásztor, valamint Visarion szerzetes atya, a Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye titkára áldotta meg. Az ünnepség végén a hozzátartozók helyezték el az emlékezés virágait, majd első világháborús ágyú dördült el a mártírok tiszteletére.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük dr. Görgényi Ernő ünnepi beszédét.
***
Azért gyűltünk itt ma össze, hogy lerójuk kegyeletünket a XX. század gyulai és gyulavári hősei és áldozatai előtt, s két szomorú évforduló okán külön fejet hajtsunk az I. világháború és a zsidó vészkorszak gyulai áldozatai előtt.
Száz esztendővel ezelőtt, 1914. június 28-a vasárnapra esett. Talán éppen olyan szép, napfényes nyári vasárnap volt, mint a mai napon. Annyi különbség azonban biztosan van, hogy ma, 2014. június 29-én már mindannyian tudjuk, hogy az a bizonyos vasárnap felfoghatatlanul sok és majd egy évszázadon át tartó szenvedés kezdete volt Magyarország és polgárai számára. Ma már tudjuk, hogy elképzelhetetlenül sok erőszakos, értelmetlen emberhalál eredője volt az a bizonyos nap. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy az a száz évvel ezelőtti dátum egy olyan hosszú korszak kezdete volt, melynek során egész családok pusztultak el, és szinte minden család számára tragédiát, vagy tragédiákat hozott magával. Reméljük vége, mindörökre vége annak a korszaknak. De emlékezni minden nemzedéknek kötelessége a XX. század borzalmairól, s megemlékezni minden nemzedéknek kötelessége a XX. század hőseiről és áldozatairól.
Mi tehát már tudjuk mi van mögöttünk és szent kötelességünk tenni azért, hogy mindezt tudják az utánunk jövők is. De vajon tudták-e a száz évvel ezelőtt élő emberek, köztük az akkori gyulai polgárok, hogy mi vár reájuk, s mi vár gyermekeikre, unokáikra – ha egyáltalán megérték, hogy legyenek utódaik. S ha nem is tudták, vajon sejtették-e? Aligha, legalább is a történelmi források erre utalnak
Az I. világháború casus bellijéül a Ferenc Ferdinánd főherceg és hitvese elleni szarajevói halálos merénylet szolgált, amely 1914. június 28-án déltájban történt. A merénylet híre aznap délután, valamivel 3 óra után érkezett Gyulára.
Elképzelem, hogy ekkortájt a gyulai polgári házakban békésen költötték el ebédjüket a családok, miközben az úri kisasszonyok is és a cselédlányok is már a délutáni korzózáson ábrándoztak, a fiatalemberek pedig talán éppen őróluk – de semmiképpen sem saját haláltusájukról egy észak-olaszországi lövészárok mélyén. Azt hiszem, hogy ekkor még a vasárnap délutáni társas programok során nem számított különleges eseménynek, ha a kávéházban együtt ültek, egy asztalnál izraelita és katolikus vallású magyarok, vagy éppen kikeresztelkedett zsidó emberek gyulai németekkel, akik szintén magyarnak érezték magukat, s biztos vagyok benne, hogy egyikőjük sem gondolta, hogy valamelyikőjüket majd sárga csillaggal bélyegzik meg, mielőtt deportálják Auschwitzba, hogy ott családostul elpusztítsák, és azt sem sejtették, hogy ezt követően a másikat majd a Szovjetunióba deportálják, hogy ott egy bánya mélyén, kényszermunka közben lelje halálát.
E korban természetes lehetett, hogy az egyik gyulai polgár nem gyűlölte a másikat csupán azért, mert az eltérő származású, vagy más vallású. Ezt persze ma már nehéz megállapítani, de a helytörténeti forrásokból egy nemzetiségi és vallási kérdésekben egyaránt toleráns, békés polgári város képe rajzolódik ki. Egy ilyen városba érkezett tehát a merénylet híre.
Amint azt Scherer Ferenctől tudjuk, egy 10 szavas fővárosi magántávirat tudatta elsőnek a Komló kávéházzal a végzetes tragédiát. A távirat nagy riadalmat keltett a vendégek között, a többség hitetlenkedve fogadta a hírt. A Békés című lap szerkesztősége a kávéházból nyomban felhívta az MTI-t, ahonnan pár percen belül megerősítették az értesülést, amely aztán futótűzként terjedt el a vasárnapi sétáló közönség soraiban. Estére már az egész város a véres tragédiáról beszélt, amikorra is több budapesti napilap távirati értesítésben adott hírt a merénylet részleteiről. Hétfőn gyászba borult Gyula, fekete zászlók lengtek az épületeken. A gyulai polgárok azonban ekkor még nem gondoltak arra, hogy közeleg a háború kitörése. Ez azonban, mint tudjuk, nagyon rövid idő alatt bekövetkezett, hiszen Bécs július 28-án hadat üzent Szerbiának, s ezzel elkezdődött az I. világháború, melynek során mintegy 15-17 millió ember vesztette életét, köztük 960 gyulai és gyulavári polgár.
A gyulaiak tehát egy hónapon belül szembesülni kényszerültek a háború bekövetkeztének tényével. Ez azonban viszonylag rövid ideig még nem változtatta meg gyökeresen a dualizmus békebeli hétköznapjait. Jellemző erre a mozgósítás kezdetének pillanata. A részleges mozgósítást elrendelő honvédelmi miniszteri távirat július 25-ről 26-ra virradó éjjeli 1 órakor érkezett dr. Lovich Ödön polgármester részére, aki ekkor éppen nem egy válságtanácskozáson, hanem egy társasvacsorán vett részt, melyen Csiky László színművészt búcsúztatták.
Ezt követően azonban felgyorsultak az események, Gyulára özönlöttek a katonaköteles férfiak, hogy jelentkezzenek a 2. honvéd gyalogezred kötelékébe. A Komló állandóan tömve volt bevonult tartalékos tisztekkel. Mindez azonban a lakosságot nemhogy aggodalommal töltötte volna el, ellenkezőleg: a tartalékos tisztek ismétlődő lelkes tüntetések központjában álltak. Az is jellemző a korabeli hangulatra, hogy 1914. augusztus 1-jén a gyulai fiatalság tüntető körmenetet rendezett a háború mellett. A háború melletti tüntetés kiindulópontja éppen itt volt, az akkor népkertnek nevezett Göndöcs-kertben. Lehet, hogy a ma felavatandó emlékművön olvashatunk olyan neveket, akik aznap éppen innen indultak tüntetni - a háború mellett, amely végül korai halálukat hozta el.
A háború iránti lelkesedés azonban még abban az évben kezdett alábbhagyni, aminek oka a hadműveletek – ígéretekhez képesti – elhúzódása, az egyre több halott és sebesült híre, újabb és újabb korosztályok behívása a frontra. Már 1914. decemberében újabb és újabb középületeket kellett kórházzá átalakítani. A ma Vigadóként ismert népkerti pavilonban 84 ággyal rendeztek be kórházat, bár ennek üzembe helyezésére végül nem került sor.
A következő években egyre nőtt a halottak és sebesültek száma, egyre több gyulai család gyászolt, illetve aggódott harcoló vagy sebesült rokonaiért. Folyamatosan romlott az életszínvonal, kialakult az áruhiány, a jegyrendszer és 1916. augusztus 30-án megjelentek városunkban az első erdélyi menekültek. Romlott a közbiztonság, fegyveres magyar rablóbandák, orosz foglyokból álló szervezett betörőbanda és a Gyulán állomásozó cseh katonák közül kikerülő bűnözők loptak, betörtek, raboltak éjszakánként a városban. Mindezekkel párhuzamosan egyre alább szállt a háborús lelkesedés, míg az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása pillanatára már egyértelmű háborúellenes hangulat teljesedett ki az országban és a városban. A háborút elvesztettük és ezzel végleg összeomlott az addigi világrend is. Az ezeréves Magyarországot pedig darabokra szaggatták a győztes hatalmak.
De sajnos a háború befejeztével nem értek véget a kínok, hiszen egyes történelem-értelmezések szerint az I. és a II. világháború nem két külön háború, hanem egyetlen 30 éves háború volt, egy hosszú fegyverszünettel megszakítva.
Mert sajnos az I. világháború szenvedéseiből nem tanult az ember, a II. világháborúval csak fokozta azt. Ennek egyik tragikus következményeként a zsidó közösség eltűnt városunkból.
Gyula nem volt antiszemita város. Az izraelita közösség jól érezte magát itt, közülük sokan járultak hozzá településünk kulturális és anyagi javainak gyarapításához. A gyulaiak befogadták a dualizmus idején a városba beköltöző zsidóságot, akik gyufagyárat, konyakgyárat, ecetgyárat, gőzmalmokat hoztak létre, kereskedtek, mindeközben igyekeztek asszimilálódni. Jó magyarnak, jó hazafinak tartották és tarthatták magukat. Azok az idős gyulaiak, akik még személyesen ismerhettek gyulai zsidókat, a mai napig szeretettel beszélnek sokukról. A tekintélyes gyulai polgárok jó példával jártak elöl a felekezetek és nemzetiségek közötti béke érdekében, így például báró Apor Vilmos plébános a református és görögkeleti esperessel, valamint Adler Ignác főrabbival rendszeresen sétálgatott együtt a város utcáin, egyetértésben beszélgetve, s ezzel is demonstrálva az antiszemitizmus és sovinizmus ellen.
Ám a két világháború között a gyulai zsidóság sem mentesülhetett a faji alapú, fokozatos jogfosztástól. A magát magyarnak valló zsidó vallású, vagy zsidónak minősített emberek fokozatosan szorultak ki embertelen törvények miatt a társadalmi, kulturális és gazdasági életben elfoglalt helyükről. Sajnos így történt ez Gyulán is. A német megszállásig azonban a magyarországi viszonyok ebből a szempontból jóval kedvezőbbek voltak, mint a környező országokban.
Ma nehéz arról beszélni, hogy a német megszállás milyen jelentőséggel bírt, milyen változásokat eredményezett Magyarország és a magyar zsidóság sorsában. Azért nehéz, mert az elmúlt hónapokban ez a történelmi kérdés végletesen átpolitizálódott. Mégis meg kell próbálni, hiszen e nélkül sok minden nehezen érthető a mai kor embere számára. S ha meg kell próbálni, érdemes olyan forrást keresni, amelyet keletkezésekor még nem befolyásolhatott a mai politikai megközelítés. Ilyen forrásnak minősül Márai Sándor, aki az 1949-ben és ’50-ben írt Hallgatni akartam című művében leírja a 20-as, 30-as évek Magyarországának lappangó antiszemitizmusát. De Márai igyekszik reális képet felrajzolni, ezért így ír: „A valóság másik arca, hogy ilyen feltételek mellett is, még 6 éven át – 1944.március 18-ig, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot – a magyar zsidóság nagy tömegében sértetlen maradt. … Nyolcszázezer magyar zsidó s aztán mindazok, akik az anschluss után bekövetkezett bécsi döntések következményeként visszacsatolt felvidéki és erdélyi területeken éltek, 1944.március 19-ig, ha nem is bántatlanul, de sárga folt nélkül, különböző megalázó sikanériák árán megmaradhatott lakásában, folytathatta mesterségét…”, miközben ekkorra, ahová csak Hitler keze elért, ott maradéktalanul elhurcolták és nagy többségében kiirtották a zsidóságot. És még egy megállapítás, amit érdemes tekintetbe venni, és amelyet Kereskényiné Cseh Edit „A gyulai zsidóság és a vészkorszak” című 1994-es művében olvashatunk, ekképpen szól: „Magyarország 1944.március 19-i megszállásával a magyar történelem sötét korszaka vette kezdetét. A zsidókérdés intézésében rendkívüli változást hozott ez a nap.”
Ezek a változások mai ésszel nehezen felfoghatóak. Április 1-jétől a zsidónak minősített személyek számára kötelezővé vált a kanárisárga csillag viselése. Erre Dr. Diósi Imréné Fodor Magdolna holocaust túlélő így emlékezett vissza: „A zsidókat gazdaságilag és erkölcsileg is sújtó zsidótörvények az embereket anyagilag és lelkileg mélyen érintették. A sárga csillag bevezetése viszont már majdnem elviselhetetlen volt. A gyulai zsidók elsősorban magyarnak tartották magukat és csak másodsorban zsidónak, illetve izraelita felekezetűnek. Hiszen egy ekkora városban mindenki tudta mindenkiről, hogy ki a zsidó. De azt azért nagyon sok ember nem tudta megtenni, hogy egy 10 cm-es átmérőjű sárga csillaggal menjen ki az utcára. Volt olyan, aki nem is ment ki.”
A megbélyegzéssel azonban nem állt meg a végzetes események sora. Április közepétől elrendelték a zsidó vagyonok zár alá vételét, májustól pedig beindult a gettók felállítása. A legnagyobb gettót az egykori zsinagógánál alakították ki, a területet palánkkal vették körbe, az épületek utcára néző ablakait pedig bemeszelték.
A gyulai zsidókat 1944. június 16-án szállították Békéscsabára, a dohánybeváltóban kialakított gyűjtőtáborba, majd június 25-én és 26-án bevagonírozták őket. A vagonok éppen ma 70 éve, 1944. június 29-én érkeztek meg Auschwitzba. Úgy tudom, hogy a gyulai zsidó gyermekeket, a betegeket és az öregeket még aznap elpusztították. A háború végéig összesen 413 gyulai zsidó polgár halt meg szörnyű körülmények között a holocaust áldozataként.
Mindezeken felül ezek alatt az évek alatt 466 gyulai vált áldozatává a II. világháborúnak, akik jellemzően a harctéren estek el. Fiatal életüket hősiesen feláldozták egy eleve vesztes és minden szempontból értelmetlen háborúban.
A háború azonban még véget sem ért, ismét faji alapon hurcoltak el ártatlan gyulai áldozatokat. Ezúttal a – magukat szintén magyarnak tartó - gyulai svábok közül vittek el százakat marhavagonokban a megszálló szovjet csapatok a Szovjetunióba kényszermunkára. Közülük 66-an soha nem tértek haza.
A háborút pedig ezúttal sem követte igazi béke, helyette 1989-ig tartó diktatúra, megszállás és hidegháború következett. E korszak egyetlen csodája az 1956-os forradalom és szabadságharc volt, melynek során a világ legerősebb hadseregével szálltak szembe a magyar fiatalok azért, hogy kivívják a szabadságot a magyar nép számára. A szabadságért ’56-ban harcoló magyar fiatalok lemosták a magyar névről azt a sok mocskot és gyalázatot, melyet a két világháború kent ránk, és amelyet a két világháború során tapasztottunk magunkra. A forradalom és szabadságharc is rengeteg emberi áldozatot szedett, a kommunista ellenforradalmi megtorlás Gyuláról két fiatal életet vett el, ám ez már nem volt értelmetlen áldozat, hiszen megrengette a kommunista világrendet és egy olyan folyamatot indított el, melynek eredményeképpen ma itt együtt szabadon emlékezhetünk a XX. század valamennyi gyulai és gyulavári áldozatára.
Tisztelt Emlékező Közönség!
Az emlékezéssel nem csak a hősöknek és az áldozatoknak adjuk meg a tiszteletet. Emlékeznünk azért is kell, hogy a jövőt megóvjuk azoktól a borzalmaktól, melyek az elmúlt században majd 2000 gyulai életét vették el. Akik egy békés világban nőnek fel, nem hiszik el, hogy mindez megtörténhetett, ezért okulásképpen újból és újból fel kell idézzük nem csak a tragédiákat, de az azokhoz vezető okokat is. Mert a gonoszságra sajnos mindig felkelthető az igény. A mindenkori írástudók és közéleti szereplők felelőssége, hogy ne induljanak el emberi életek elpusztításához vezető folyamatok. Mert minden világégés szavakkal kezdődött. S amikor a szóból tett következik, akkor már késő, nem lehet útját állni a pusztításnak. Amikor a világháborúk előtt folyt a háborús propaganda, akkor még lehetett volna lépni. Amikor már elvitték a frontra a fiatal férfiakat, akkor már késő volt. Amikor elképesztően közönséges zsidóellenes uszító propaganda folyt a médiából, akkor még nem lett volna késő fellépni ellene. De amikor már sárga csillagos ruhájukban hurcolták el a gettóból zsidó honfitársainkat, akkor már késő volt. Egy gyulai ember vagy akár az egész város akkor már érdemben nem tehetett semmit, legfeljebb egy-egy életet menthetett meg.
Ez az emlékmű ezért mindig figyelmeztessen arra is, hogy a gyűlölet, eredjen az bármilyen okból, iszonyú pusztításhoz vezethet, de nem old meg semmit. A XX. század háborúival, népirtásával nem lettünk többek, nem lettünk gazdagabbak. Épp ellenkezőleg. Egy átlagos magyar falu lakosságát veszítettük el, csak itt, Gyulán. Olyan embereket, akik életben maradva gyarapíthatták volna városunk kultúráját, gazdaságát, talán boldogabbá tehették volna a világot.
Együtt kell emlékeznünk valamennyiőjükre, mert valamennyien a testvéreink voltak és mert a közös emlékezet is segít az ellentétek feloldásában.
Végezetül köszönök minden segítséget, amely hozzájárult ahhoz, hogy Kohán György műalkotása valamennyi XX. századi gyulai és gyulavári hős és áldozat emlékhelyévé válhasson. Külön köszönöm az emlékmű szervező bizottsága tagjainak munkáját, név szerint dr. Szabó Ferenc, Durkó Károly (aki 2012-ben felhívta a figyelmet arra, hogy nincs méltó közterületi megemlékező helye a zsidó vészkorszak áldozatainak), dr. Erdész Ádám, Petróczki Zoltán, d. Erdmann Gyula, Bodré János, dr. Kereskényi Edit, dr. Diósi Lajos, Kovács Lajosné, Mittag Mónika és Bagyinszki Zoltán elkötelezett közreműködését. Köszönöm a levéltáros kutatóknak, hogy színvonalas munkájukkal kiegészítették a hősök és áldozatok eddig ismert névsorát. Külön köszönöm Csőke Péter kőfaragó mester áldozatos munkáját.
Nyugodjanak békében a XX. század gyulai és gyulavári hősei és áldozatai.
