Most, hogy a jó idő beállt, érdemes drótparipára pattanni. A kerékpár sportoláshoz, kiránduláshoz is kitűnő kellék, de egy kisvárosban a helyváltoztatás kétségkívül leghatékonyabb eszköze. Ha nem kell nagy cuccot cipelni, s nincs ítéletidő, még kifejezetten jól is eshet, hogy garázsban pihenő, négykerekű vasszörnyeinket koplalásra fogtuk. Aminek tüdőnk és pénztárcánk örül legfőképpen.
Mindezen előnyöket számba véve nem csoda hát, ha a kétkerekű folyton előtérbe kerül, fejlődik, megújul, változik. A drótszamarak átalakulását nyilván mindenki másképpen élte meg, de a személyes élmények valamennyi porfelhőlovagnak ismerősek lehetnek.
Számomra a bicajtörténelem ott kezdődött, amikor a piros tricikli, majd a kiskerekű tanulócanga után megörököltem bratyeszom Csepel Tacskóját, az első „igazi” biciklit. Ez akkor történt, amikor még divat volt a ruhaszárító kötélről lenyúlni egy csipeszt, azzal kártyalapot erősíteni a bicóhoz, hogy gyönyörűségesen ketyegtesse a küllőket. Emlékszünk? Öröm volt hallgatni!
Aztán lett egy Camping típusú keróm, amelyet nemsokára édesanyámnak passzoltam le, mert egy 15 éves suhancnak már férfivázas kecske dukált. Jóapámmal építettünk egy pöpec egyedit. Sötétkékre festett Csepel vázból, elől a legnagyobb, hátul a lehető legkisebb lánckerékkel, amitől tajtékzott az ember a Körösparton felfelé, vízszintesen pedig rendszeresen ütötték el a szokatlan sebességre nem számító autósok. A „Kék villámmal” több mint egy évtizedig róttuk a gyulai flasztert és a vári földutakat. Vitt vázán, csomagtartóján leányzót, cimborát, hangfalat - volt hogy egyszerre. Túlélte a versenybiciklis korszakot, majd a BMX-es trend időszakát és a mountain bike-os divathullámot, még a részeg leszerelő határőrbakák vonulását is. Egy valamire nem számított. Hogy ellopják.
Azóta egy megbízható, robosztus, ezüstszürke, magyar gyártmányú mountain bike-ot bitorolok. (Nem véletlenül Szürkemarha a neve.) Ezzel a jószággal már óvatosabb vagyok, ugyanis a „pányván” kívül egy speciális lopásgátlóval is bír: rozsdás.
